Rivka Golani

Tényleg, csak hát ez egyáltalán nem szívmelengető. Legalább ne tartanának szünetet két nem túl hosszú darab között, mert az jó alkalom az igazi közönség számára, hogy elpárologjon. Pedig a művek egyáltalán nem voltak rosszak a Zenék változó környezetben című esten, sőt; kifejezetten olyan invenciók csillantak meg, amilyenekkel magyar kortárs zenei koncerteken ritkán találkozhatunk. De ott van az a förtelmes belterjesség, ami az igazi zenehallgató számára akár öntudatlanul is olyan aurát teremt, hogy nyomban azt gondolja, nincs neki itt helye. Zeneszerzők, muzsikusok, hírességek, kuratóriumi döntéshozók, a rádióközvetítés stábja, és ugye, újságírók-kritikusok és egyéb ingyenjegyesek, mondjuk úgy, hogy a szakma tagjai pacsiznak egymással a helyfoglaláskor: persze, hogy normális ember idegennek érzi magát. Sajnos, ez is hozzátartozik bizonyos zenei tendenciák megítéléséhez, és bizony, a kortárs zene eddig nem sokat tett azért, hogy az életben tartóin kívül más is magáénak érezze az aktuális nyelvezet szerint megfogalmazott szerzői mondandót. A Csapó Gyula másodikként bemutatott művének címét parafrazeáló koncert-cím így némileg más értelmet is nyert, és mégha a környezet ezen a koncerten nem is változott meg a kortárs zenék körül, reméljük, valami elindult.

Tihanyi László

Nem kell földcsuszamlásra gondolni, ráadásul éppen az ősbemutató, a friss mű, Csapó Concerto brácsára és változó környezetre című alkotása után nem lehetne reménykednivalónk. A zseniális izraeli brácsaművész, Rivka Golani számára írt versenymű halmazokra bontja a zenekart, melyeket Golani szólama köt össze. A brácsa mögött tehát változik a környezet, csakhogy ez a környezet nem hordozza vállán a művésznőt, aki a dallamok kialakulásáig el nem jutó hangzó töredékekbe igyekezett igen tisztességesen életet lehelni, de azok túl kisstílűek ahhoz, hogy a mélyhegedű igazi ünnepének nevezhessük. Golani a lelkesen hajlongó Csapóval feltűnően nem akart összeborulva puszilkodni, és ez talán azt is jelezte, hogy az eddig számára komponált több mint 300 mű közül ez a kevésbé sikerültek közé tartozik. A négy szerző korelnöke, Szathmáry Zsigmond elsősorban a kamaradarabok és orgonaművek mellett kötelezte el magát; a nagyobb apparátusra (vonós kar, fuvola, oboa, klarinét, 2 trombita, 2 kürt, harsona, 3 ütő, zongora, hárfa) komponált Három zenekari darab kilóg az életműből. A művet Ligeti Györgynek ajánlotta, és ez némileg utal arra, hogy elképzelései, a három tétel polifon szerkesztése, az apró fragmentek még a múlt századhoz kötődnek.

Bánkövi Gyula

Mivel a teljes koncertet Tihanyi László vezényelte és a szünet után egy darabja is bemutatásra került, nyugodtan mondhatjuk, az est főszereplője ő volt. Finom, könnyed stílusban dirigált, és bár erőltetettnek tűnik a Húsz éjszakai meditáció című művére is ráhúzni ezen jelzőket, mégsem tudunk mást mondani akkor, ha az éjszaka apró rezzenéseit halljuk megkomponálva. Végre egy olyan zeneszerzői gondolat, még inkább tapasztalat, amely vélhetően minden muzsikust megérint. Éjszaka mindent nagyítva érzékelünk, a szem helyett a hallás válik elsődleges érzékszervünkké – például a napközben figyelmen kívül hagyott óraketyegés meghatározó zajforrássá lesz. A zenekari felállás itt sem hagyományos: a vonósok leghátul foglalnak helyet, mert funkciójuk szerint visszhangként felelnek a kiemelt, előre helyezett, szólisztikusan működő nyolcas hangszercsoportra. Az egymás mellé helyezett, különböző hosszúságú 20 dallam (vagyis a 20 meditáció) egyetlen folyamot alkot és különös módon hangzásbeli stabilitást is érezni a dallamok közös induló hangjai révén, ami a tonalitás irányába mutat. A rádiós szerkesztő Bánkövi Gyula Les fleurs du vent [A szél virágai] című műve is hasonlóan játszik a tér és hangzás viszonyával. Az elektroakusztikus kompozíciókkal kikísérletezett hangzások akusztikus megvalósítása izgatta többek között Bánkövit, a tükörtengely mentén kettéosztott nagyzenekarral ezt ügyesen meg is oldotta a rövid műben.

A koncert, egyfajta helyzetjelentésként, szűk metszetét adta a magyar szimfonikus zeneszerzés 2000 utáni időszakának. Kulcselemként felfedezhettük, hogy a mind szokatlanabb hangzások tendenciaként épülnek bele a ma születő művekbe: most még nem látni, hogy a beteges individualizáció felszámolódása kezdődött el, vagy csak annak a kitüntetett pillanatnak lehettünk részesei, amikor szerzőink közösen tapintottak rá egy lényeges, fejlődési irányt kínáló építőelem használatára.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Őszi Fesztivál 2008 gyűjtőlapján olvashatják.