A 2017-es Tűnj el és a 2019-es, már jóval megosztóbb, de szintén emlékezetes Mi filmjeivel Jordan Peele megmutatta, hogyan lehetséges a horrort, ezt a sokak által lenézett zsánert tökéletesen használni a főként, de nem kizárólag Amerikát érintő faji és társadalmi kérdések és széthúzások ábrázolására. 

 

Filmjeiben olyan műfaji jellemzőket használt, mint az eltúlzottan véres és gyakran az öncélúság határán táncoló jelenetek és groteszk karakterek, hogy aztán vegyítse őket olyan égető kérdésekkel és problémákkal, mint például a fehér felsőbbrendűség, a magukat a feketék támogatóinak beállító kirakatemberek, illetve a társadalmi osztályok között húzódó egyre áthidalhatatlanabb szakadék. A témák hangsúlyosan, mégis a háttérben elrejtve jelentek meg mindkét filmben, teret hagyva a cselekménynek, mely végül azokat megtámogatva releváns üzenettel szolgált. Az összkép a Kampókéz esetében azonban már kevésbé makulátlan.

 

A Clive Barker eredeti novellájából adaptált, Amerikában mai napig népszerű városi legendából táplálkozó filmsorozat legújabb darabjának Peele csak producere és társírója volt ugyan, a kész mű azonban gond nélkül illeszkedik eddigi filmográfiájába. A történet főszereplői ezúttal egy fiatal fekete művészpár, a festő Anthony (Yahya Abdul-Mateen II) és a művészeti galériát igazgató Brianna (Teyonah Parris), akik nemrég költöztek az 1992-es eredeti filmnek helyszínt adó Cabrini Green környékére. 

 

Anthony hamarosan tudomást szerez a hely legendás áldozatból rémalakká vált karakteréről, Kampókézről, majd nem sokkal később meg is próbálja megidézni azt, ezzel ismét rejtélyes gyilkosságok sorozatát elindítva. A cselekmény az 1992-es eredeti filmre rímel, annyi különbséggel, hogy ott egy fehér nő eredt a legenda nyomába egy egyetemi tanórához végzett kutatásai során. Az eltérés mégis fontos, a Kampókéz pedig abból is építkezik, hogy főhősei ezúttal egyszerre állnak közelebb a környékhez és az ottani problémákhoz, mégis távol maradnak, köszönhetően az itt is előkerülő társadalmi különbségeknek. Anthony és Brianna tehetősebbek, a korábban gettósított Cabrini Green pedig mára a város dzsentrifikáló mozgalmainak egyik szerelemprojektje lett, ám az itt élők pontosan tudják, hogy hiába javult a környék látszólag, annak múltja és áldozatainak emléke a mai napig itt kísért.

 

Az eredeti nevén Candymanként emlegetett rém egy bizonyos Danielle Robitaille-nek az évek során egyfajta legendává vált verziója, egyben a helyi közösségben történt rendőri és egyéb túlkapások áldozatainak kollektív haragját és bosszúját megtestesíteni hivatott mumus. Legalábbis a készítői szándék ezt volna hivatott ábrázolni, sajnos azonban a cselekmény több ponton félresiklik, hiába dolgozik az egész stáb lelkesen azon, hogy működésre bírja. 

 

A főszereplő Abdul-Mateen II karizmatikus, egyben kellőképp beképzelt karaktere jól működik, elhisszük neki az emberibb jeleneteket, de a film második felére elharapódzó, őt maga alá gyűrő terrort is, míg partnere szerepében Teyonah Parris szintén képes a viszonylag alulírt karakteréből a maximumot kihozni a talán egyetlen rokonszenves szerepben. Az igazi meglepetés azonban az Eufória sorozatból és a tavalyi Ma Rainey: A blues nagyasszonya filmből ismerős Colman Domingo alakítása, aki egy a cselekmény szempontjából fontos, de tulajdonképpeni epizódszerepben is túlragyogja kollégáit, ami annak fényében a legnagyobb teljesítmény, hogy a film legkínosabbra megírt jelenete is hozzá kötődik, ő mégis hitelességet kölcsönöz neki. 

 

Szintén elismerést érdemel Nia DaCosta ambiciózus rendezése: legyen szó a feszültséget mesterien megteremtő intimebb felvételekről, vagy a film valódi lényegét és vonzerejét adó válogatott gyilkosságok prezentálásáról, rengeteg kreatív megoldással találkozhatunk. A praktikus trükköket és animációs rásegítést egyaránt használó jelenetek szinte mind működnek és sokkolóan hatásosak, így aki kizárólag ezekért érkezik a filmre, akár elégedetten is távozhat. A problémák és a film identitásválsága azonban főleg az utolsó harmadban már jobban megmutatkozik.

 

A társadalmi üzenet és a horrortoposzok ezúttal nem vegyülnek olyan ügyesen, mint korábban, a Kampókéz története ugyanis papírvékony, így kevés teret hagy a narratívával való játszadozásra, karakterei pedig nincsenek annyira jól megírtak, hogy érdemes legyen őket kielemezni. A felütés, mely szerint a legendás Kampókéz története és a Cabrini Greenben történő faji indíttatású attrocitások nem csak összefüggnek, de tulajdonképpen egymást generálják, önmagában még jó ötletnek is mondható, a rém maga, valamint a folyamatos vérengzésekre felfűzött események azonban nem adnak lehetőséget kilépni a műfaji keretek közül. 

 

A készítők így aztán végül abba a hibába esnek, hogy filmjük hiába prédikál, szavait képtelenek vagyunk komolyan venni. Különösen igaz ez a befejezésre, ahol valamilyen magyarázattal akarnak szolgálni a nézőnek, aláhúzva az eddig elhangzottakat. Ehelyett azonban egy meglehetősen kiforgatott logikájú megoldást kapunk, tele komolynak szánt, de kényelmetlen és kínos szövegekkel, nem beszélve azokról a meg nem magyarázott mozzanatokról, melyek fényében az egész fordulat és annak vélt jelentősége az utolsó percekre a szemünk előtt esik szét. A kirakós darabjai a forgatókönyv reményei szerint összeállnak, a néző azonban csak értetlenül csóválja a fejét.

 

Különleges csalódás a Kampókéz, egyben intő példa is a műfaji határok feszegethetőségének mértékéről. Szinte minden a helyén van benne, a hangulat kellően borzongató, a színészi játék és rendezés pedig kiemeli műfajtársai közül. Egyedül a legfontosabb, a film története nem képes összeállni, így kénytelenek vagyunk egyrészt meghajolni érdemei előtt, másrészt elgondolkodni azon, mi lett volna, ha a készítők nem próbálnak nagyobbat mondani vele, mint amennyire eredetileg volt hivatott.