Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAGZATPÓZ

Manna Produkció: Minden negyedik
2021. aug. 21.
Hét színésznő játszik egy perinatális veszteségekről szóló előadást. Az elején egyikük, Szegvári Júlia elmondja, hogy részben saját, részben mások történeteit halljuk majd, tehát ők nemcsak mint színészek, hanem mint érintettek vesznek részt a játékban. PROICS LILLA KRITIKÁJA.
És ettől zavarban vagyok. Ha ugyanis ez nem hangzik el, akkor nem lett volna muszáj azon gondolkodnom, hogy ez vagy az valóban megtörtént-e az illetővel, vagy sem. Jó esetben ez egyáltalán nem érdekelt volna, mert az a gyanúm, egyikük sem azért állt színpadra, hogy sajnálkozzanak rajtuk, illetve a velük történtek miatt, így azonban arra kondicionáltak, hogy találgassak. Ez pedig egészen biztosan nem állt szándékukban.
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Kritikában aligha érdekes, mit mond a rendező előzetesen az előadásról, de az értés igyekezete miatt keresgélek, és Csábi Anna tulajdonképpen elmondja ennek az okát egy G. Anna (?) által jegyzett interjúban: „Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy dokumentarista drámát rendezek, aminek feltétele, hogy maguk az érintettek szerepelnek. Hamar kiderült, hogy egy abortuszt senki nem fog a nyilvánosság előtt felvállalni, mert ma Magyarországon sajnos ez öngyilkosság. Úgyhogy nagyon-nagyon sok anyagot gyűjtöttünk – történeteket és szituációkat -, amiből igyekeztünk a lehető legtöbbet belesűríteni az előadásba. Olyan színészeket választottam, akik maguk is érintettek valamilyen formában, vagy pedig olyanokat, akik nagyon empatikusak a jelenséggel, és tudom róluk, hogy örömmel segítenek az információ-terjesztésben.” 
 
Itt más hangzik el, mint az előadás kezdetén: vannak, akik nem érintettek, „csak” empatikusak. Bár sokatmondó az interjú, nem tudom megfejteni, hogy a tervezetthez képest eltérő helyzetben milyen módon, milyen szempontok szerint válogatták és vitték színre a sztorikat. Nyilván bárhogy lehet erős, érvényes előadást csinálni, nem azért próbálom érteni, hogyan készült, mert valahogyan ne lenne helyes, hanem érteni szeretném, hogyan és miért csúszott meg az a sok jó szándék, jó gondolat, fontos küldetés. Az előadásban ugyanis szembeötlően váltakozik a magát (a fentiek szerint érthető, megérthető) felvállalni nem kívánó civilség teátrális erőtlensége és egyik-másik szereplő mindenek ellenére való színpadi ereje –, ami nem áll össze koherensnek értelmezhető alkotásként. 
 
Pedig Fullajtár Andrea keresetlen egyszerűséggel, de a színpadi jelenlétet tudatosan tartó figyelemmel – tulajdonképpen megadva a játék egy akár lehetségesen koherens módját, amikor sorra kerül, elmeséli a személyes történetét úgy, hogy az átüt mindent. Földes Eszter ugyancsak a maga természetesen bájos módján vonzza a figyelmet: elmondja, amit a téma kapcsán el akar mondani és néha kommentálja magát – a műfajilag talán a legmesszebbről érkező szereplőként úgy tud eszköztelen és játékosan könnyed lenni, hogy a személyes dilemmája általános érvényűvé, bárki számára hozzáférhetővé válik.
 
A forma tehát az, hogy mindenkinek van egy fő története, esetleg több, amit sorra elmesélnek. A történeteket rövid párbeszédek tagolják, majd eljutnak egy-egy témához írt dalig, és akkor énekelnek. Sebők Maya figurája egy ideig kilóg, mert ő E/1-ben elmeséli, egészségügyi dolgozóként milyen mindezt onnan látni – márpedig tudom, hogy ő is színésznő, és nem kórházi dolgozó –, majd egyszercsak átlép egy valósabbnak tűnő figurába. Komoly próbatétel egyébként, hogy folyamatosan mindenki jelen van a színpadon akkor is, ha nem nagyon van feladatuk, és nem is mindenki tudja ezt figyelemmel végig tartani: van, aki kikapcsol kicsit, van, aki elsírja magát egy történetet hallva – ami éppen a kontraszt miatt tűnik ki, hogy páran azért nyilvánvaló figyelemmel vannak jelen.
 
Az előadásban elhangzó történetek sokatmondók, nagyon is figyelemreméltók, amelyekről biztos sokan nem tudnak semmit azon kívül, hogy mint jelenség, léteznek. A perinatális veszteségeket pedig sok hallgatás, tanácstalanság és tehetetlenség övezi – a nagy közbeszédtémákhoz viszonyítva biztosan, mert a személyes közösségekben nyilván az adott család, barátok, netán kollégák működésén, viszonyulásán múlik, aligha általánosítható. Ha ez utóbbit is dilemmának tételezzük – mint ahogy itt több elhangzott mondat is utalt erre, akkor ezek a veszteségek leginkább apropói annak, hogy az emberi kapcsolatokat, annak milyenségeinek okait vizsgáljuk színházi formában. Ugyanis az, ha valakit arra kér / kényszerít (már az lényegi kérdés, kinek melyik kifejezés miért releváns) a párja, hogy abortálja a magzatukat, éppen elég drámai és összetett helyzet ahhoz, hogy ne érdemi reflexió nélkül hangozzék el színpadon.
 
Fotók: thealterphoto2021. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Fotók: thealterphoto2021. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Az előadás szándéka persze nem az efféle parázs kapcsolati helyzetek kibontása volt, hanem a történetek sokféleségének és gyakoriságának bemutatása. Bár az elbeszélt sztorikban jellemzően rossz színben tűntek fel férfiak és egészségügyi dolgozók is, az előadásnak nem volt célja ezekről gondolkodni.
 
A Minden negyedik szereplői és az általuk elmondottak hasonló társadalmi státuszú nők történetei; arra nem vállalkozott a csapat, hogy szélesebb képet mutasson minderről – esetleg arról is kapjunk benyomást, hogy a gyengébb önérvényesítő képességű csoportok tagjaival ezek a traumák hogyan esnek meg. Az előadás politikai értelemben nagyon szelíden mutatott meg jelenségeket, mindenekelőtt a személyes fájdalmak és tragédiák által, de nem hangoztatott markáns politikai állításokat, amiért különösen érthetetlen az, amit a rendező az interjúban elmesél: néhány felkért résztvevő elutasító volt már az abortusz témájával kapcsolatban is. Ez már önmagában igazolja az előadás létjogosultságát, hiszen milyen világ az, ahol alkotók hallani sem akarnak egy olyan társadalmi jelenségről, ami valami módon, tetszik vagy nem, szinte mindenkit érint.
 
Az előadás vége előtt pár perccel bejön Tordai Teri, és elmondja a valahai abortuszát, netán valaki másét. Általában is rettentőnek találom, hogy egy idős, remek színészt az életkorával kelthető hatás miatt hívjanak meg egy előadásban, de ez itt minősített eset: ha saját Tordai Teri története, ha másé, ezért felhívni az előadás befejező perceire bántó, hiszen ennél, ahogy itt láttuk, sokkalta izgalmasabb, színesebb színésznő.
 
Nagyon sajnálom, hogy ennyi kifogást, számonkérést, szemrehányást írtam, miközben biztos vagyok benne, ha több ideje, lehetősége lett volna az alkotóknak az anyaggal dolgozni, fontos előadást hoznak létre – de nagyon jellemző, hogy egy közvetlenül nőket érintő, mindenekelőtt női traumákkal foglalkozó előadásra garantáltan kevés kapacitás jut, márpedig ilyen körülmények közt ez mindenképpen jelentős vállalás.
 
 
(A kritika a szegedi THEALTER Fesztiválon 2021 augusztusában látott előadás alapján készült – a szerk. megj.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek