Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGRÁGNAK A TEREK

THEALTER Fesztivál 2021, 7-9. nap
2021. aug. 15.
Különös dolog a nosztalgia, furcsamód működik. Összetettebb, mint ahogy valaha is gondoltam rá – előfordulhat, hogy nincs is köze az emlékezéshez, a konkrét visszajutáshoz. Inkább egy utazás, ami alatt újragondolhatunk dolgokat. FERENCZ HEDVIG BESZÁMOLÓJA.
Időben és térben is vándoroltunk a THEALTER utolsó napjaiban: körbejártuk Kelet-Közép-Európát, a nyolcvanas évek Magyarországát, a kilencvenes évek éppen széteső Jugoszláviáját, aztán keletebbre tévedtünk, ázsiai nyaraláson vettünk részt, majd a norvég fővárosban tengődtünk. Nosztalgiáztunk, emlékeztünk, kedvesen és elborzadva, esetleg közösen megélt időkből szívtuk magunkba mások emlékeit. 
 
Ex Katedra
Stereo Akt: Ex Katedra
A Stereo Akt Boross Martin rendezte előadásában a társulat különböző hátterű tagjai játszanak: két színész, két táncos, egy grafikus és egy menedzser. Az Ex katedra – Tanmesék a ’90-es évekből című előadás kisfilmmel kezd: látjuk, ki mit csinált a karantén alatt – ki költözött haza, ki kezdett máshol dolgozni, milyen újra vidéken és milyen darabkákra találtak gyermekkorukból. Megláttuk, honnan jöttek, milyen volt felnőni a kilencvenes évek Magyaroroszágán – és meg is érkeztünk. Egy korabeli sorsolós műsorban vagyunk, ebből lesz az időutazás: sorban bemutatkoznak, majd mesélni kezdenek – a gyerek szemszögét halljuk, óvodai és kamaszkori emlékeket. Kirajzolódnak a korabeli problémák és mulatságok. Nosztalgia és humor járja át a teret, de fényt kapnak az akkori iskolai rendszer és társadalom káros működései is: hallunk tiltott szerelemről, legjobb barátságokról, versengésekről, beilleszkedési nehézségekről. A „gyerekek” számot adnak tanári megaláztatásokról, kivételezésekről, de az önfeledt és háboríthatatlan jókedv akkor is ott lapul.
 
Másfajta nosztalgiával emlékezik a Halott nők (rendező: Szebeni Zoltán), Terék Anna azonos című verseskötetének három fejezetéből készült előadás, melyben a délszláv háború borzalmába vezetnek be minket. Három megtört női karakter épül lassan előttünk, három nősors és az őket körülvevő férfiak sorsa. Egymásra hatások, kimondatlan törvények, térségenként változó hozzáállások. Kislány, fiatal nő, édesanya, nagymama. A versbeszélők tárgyilagosan szólnak a velük történt eseményekről, egyszerűen és pontosan beszélik el a pánikot, a menekülést, a kiüresedést. A bántalmazást és a gyászt. Terék Anna versei más-más hangon szólalnak meg, s ezt a szentesi Tartósított Mosoly Társulat tagjai jól emelik színpadra. Fehér ruhájuk minden verssel, azaz történettel egyre piszkosabb lesz. Kezükben egy fejsze, mely hol csendben ringatott kisbaba, hol a bombarobbanás hangját imitáló eszköz. Piros gyöngyök koppannak a földön vér helyett. 
 
Cserepes Gyula: Fragile
Cserepes Gyula: Fragile
Cserepes Gyula vajdasági előadóművész a háború elől érkezett Magyarországra. Innen indulunk a Fragile című előadásban, majd Cserepes tovább mesél. Nincsenek szerepek, önmagát játssza, saját életéről beszél, s a szakmai kiteljesedésen túl azt a pontot keresi és meséli el, amikor férfivá vált. Egy felvonásban beszél és táncol a férfivá válás törékeny folyamatáról. Szabadon álldogálunk a színpadon, s mivel körülöttünk táncol, mi is folyamatosan helyezkedünk, félreállunk vagy közelebb megyünk hozzá. Olyan színházi helyzetet hoz létre, amely gondolkodásra invitál, s kiemeli a nézőt a megfigyelői pozícióból. Azt mondja: ne csak rám, magatokra is figyeljetek most, a saját érzéseitekre. Közelről tapasztalunk és látunk: érett, precíz táncot, melyben a néptánc és kortárs tánc elemei vegyülnek, bizonytalanságot, őszinte megnyilvánulást. Minket is beemel a diskurzusba, együtt keressük a válaszokat: milyen lehet az igazi férfi? 
 
A férfiasság azonban teljesen mást jelent, másképp működik és formálódik a nevelőintézetben, O. Horváth Sári Hűvös című darabjában, melyet a Karaván Színházi és Művészeti Egyesület vitt színre (rendezők: Bereczki Csilla és Lovas Emília). Itt az erőszak, a dominancia az úr, a könyörtelenség jelenti a biztonságot, a kiszolgáltatottság a létezés alaphelyzete. Ösztönösen alakul ki a hierarchia: az ember vagy csicska vagy csicskatartó. Az együtt szökés igaz barátságot jelent, már ha létezhet mindez egy ilyen közegben, ahol a bizalom a rengeteg ellehetetlenítő tényező és trauma miatt nehezen születik és marad meg. A csapatvezér az lesz, akitől félni lehet, s aki a legerőszakosabb: Béla belekényszeríthet bárkit bármilyen helyzetbe, és ha ő buziz le, legalulra kerültél. Az élő zenével kísért előadás kis térben zajlik, a színészek elöl játszanak, a fény csak őket követi – minden más fekete. Mintha csak egy szeletét látnánk mindannak, ami az intézetben történhet: szexuális zaklatások, visszaélések, megszégyenítések, erőszakos felindulások, félelem az egyedülléttől, megfélemlítéssel kiharcolt összetartozás, lemondás – a családba születni kell.
 
Dollár Papa Gyermekei: Kelet
Dollár Papa Gyermekei: Kelet
A rét egy a valóságtól, várostól, zajtól elszigetelt biztonság, ahol mégis rettenetes egyedül maradni: ez derül ki a FAQ Színház előadásából. A rét (rendező: Fekete Ádám) mesebeli vidékre invitált, ahol be kellett látnunk: ez a tér sem működik másképp, mint saját valóságunk. Házasság, óriási ház, melynek méreteit fel sem tudjuk fogni – hiszen ki volt már krikettpálya méretű tornácon –, harmonikus élet, míg meg nem jelenik a bonyodalomkeltő fellángolás, a féltékenység. A kilenc fejezetből álló dráma nyelvezetében és cselekményében szappanoperaszerű, tragikus, kosztümös regényt idéz, a színészi játék kimért mozdulatai mégis kifigurázzák a műfaj jellegzetességeit. Adott két fiú, alkotni kezdenek. Lázasan írnak egy történetet, kitalálják a részleteket, melyek közül a legfontosabb: a rét. Helyszín, szimbólum és önálló szereplő nem csak a fiúk történetében, de az előadásban is. A négy színész egyszerre alakítja az átlagos fiatalokat és a folyamatosan formálódó történet szereplőit, izgalmasan fonódik egybe a két szál a színpadon: a fiúk története önmagát írja.
 
Az Ördög Tamás rendezte Kelet azt a magyar valóságot mutatja meg, ami asztalterítésben is valahol a Balkán és a Nyugat között helyezkedik el. Műanyag székekkel körberakott asztal, gazdátlan sörösdobozok, egyszerű abrosz. Mesélnek a nyolcvanas évek eseményeiről, a hős Leninről, aki új Napot hozott, látunk ’86-os tévétornát, híradót és Ki mit tudot. A színházi előadás nézőiből kis időre a Ki mit tud közönségévé válunk, szurkolunk és izgatottan várjuk a zsűri döntését. A győztes a táncos Roland, aki thaiföldi nyereményutazása után ott is maradt. Évtizedek múlva egy véletlen és tervezett meglepetés ötvözésében létrejött családi ebéden veszünk részt. Azóta elvált szülők, új feleség, új gyerekek, mindenki ott van, s ahogy annak lennie kell: kinyílnak a sörösdobozok és kezdődik a baszogatás. A hangulat nyomasztó, múltbéli sérelmek kezdenek előtörni, nem oldódnak fel, csupán projektálódnak. Rideg apa, túlérzékeny anya és felszínes új feleség – senkinek sem sikerül szót érteni az újonnan felbukkant Rolanddal, nem értik és nem tudják utolérni a változást. Mit lehet tenni, ha látod, hogy a fiad bár külfölfön, de ugyanazt a boldogtalan és szégyenérzettel teli életet éli, mint te otthon? Mit lehet kezdeni az elvesztett idővel? Roland a Nap miatt maradt keleten, Magyarországon minden szürke. Posztszocialista gyerekkori emlékek és akkori felnőttként megélt nehézségek csúcsosodnak ki egy zavarba ejtő jelenetben, amiből látszik: nem fér el bennünk több évtizednyi sérelem. 
 
Dinnyeköztársaság
Dinnyeköztársaság
A Mars téren is kultúra várt pénteken és szombaton a Dinnyeköztársaság piaci standjánál és installációjánál. A stand tökéletesen illeszkedett a piaci térbe és hangulatba: a dinnyék mellett festmény, más kézműves termékek díszítették a teret. A magyar-német művészeti együttműködés során az alkotók (Török-Illyés Orsolya, Erdődi Katalin, Antje Schiffers) nagy múltú békési dinnyetermelő községek lakosaival hoztak létre egy kollaboratív előadást: délután a piaci stand díszletté válik, Antje festménye segít odaképzelni magunkat a dinnyetermelők vidékeire, ahonnan minden indul, mielőtt  a piacra érkezik. Általános kistermelői helyzetekbe és egyéni sorsokba látunk bele, amikor több falu lakosa mesél. Folyamatosan tanulunk tőlük: dinnyéről, termesztésről, nehézségekről, a multik térfoglalásáról, ahogyan át akarják formálni evési és vásárlási szokásainkat, s hogy nem elég jót termeszteni, árulni, a piacon meg is kell jelenni. Miután a stand megszűnik díszlet lenni, közösségi dinnyeevésben ér véget a délután.
 
Kristiania városa kegyetlenül bánik egy íróval – „ez a különös város, ami alaposan megrág.” 1888-ig utazunk a Trafó és a Vörösmarty Színház előadásában. Knut Hamsun norvég író regényének adaptációjában izgalmas megoldásokkal dolgozott Nagy Péter István, a film és a színház médiuma egyszerre van jelen – forgatható díszlettel, vetítéssel és jelenidejű kamerával a színpadon. Egy hányódó író életét követjük végig, aki értékes gondolatokkal, de talpraesettség nélkül teng-leng a városban, keresi művészi érvényesülésének lehetőségeit. Saját sorsát rontja, miközben jobb életre vágyik. Harcban áll önmagával, a világgal, a nőkkel, a várossal, s kényszeresen keresi magát. Csapong, szorongásai lázálmokként kísértik éjszaka. Egyetlen dolog biztos: az alkotás iránti vágya. Az Éhség sokrétegű vitát folytat a színpadon: a pályakezdő művészek érvényesüléséről, társadalmi felelősségükről, illetve az irodalmi intézményrendszer problémáiról is – hogyan viszonyulunk irodalmi teljesítmény és politikai szerepvállalás egyidejűségéhez. 
 
Nagyváradi Szigligeti Színház: A tigris. Fotók: thealterphoto2021. A képek forrása: THEALTER
Nagyváradi Szigligeti Színház: A tigris. Fotók: thealterphoto2021. A képek forrása: THEALTER
A legkiválóbb román kékszesz, a Mona, hajléktalanok, külföldiek, Costica bá, depressziós tigriskölyök: Romániában az etetője gondatlansága miatt elszökött egy tigris a szebeni állatkertből. Gianina Cărbunariu a bulvárhírré kopott valós eseményből áldokumentarista darabot készített. Különböző beszámolókat, nézőpontokat mutat meg a város lakóitól, akik nyilatkoznak a megdöbbentő helyzetekről. Humoros, abszurd történetek ezek az állattal való találkozásokról: beszéltek hozzá, kávéval kínálták, számon kérték rajta modorát, nem tudták beazonosítani, így csak bundának nevezték. Az egymásnak ellentmondó „tényekből” képtelenség összerakni a koherens képet: a valódi történteknél fontosabb lesz az a kabarészerű, abszurd légkör, mely a beszámolók és felnagyított hírek körül létezik. A színészek táncolnak, énekelnek, dinamikusan mozognak, mindent megmutatnak magukból: precíz pantonim és mimikai játékot látunk, gazdag színészi eszközökkel megformált karaktereket. A tigris „meg nem rendezett” hatodik jelenetében a színészek önmagukat alakítják, improvizálnak, együtt rakják össze a jelenetet, s nekünk is lehet szavunk: a színészellenes instruckiók közül húzhatunk a kalapból. Az előadás végén a saját magukat körbefóliázó színészek az állatkertben hátramaradt állatokként szólalnak meg. Morális kérdéseken gondolkodnak, miért ment el Mihaela, sajnálják-e sorsa miatt vagy hibáztassák? Milyen hatással volt rájuk Mihaela szökése? A Szigligeti Színház színészei saját névvel, önmagukra reflektálva beszélnek az állatkertről, pontosabban a közösségről, annak erejéről és viszonyairól, s hogy hogyan működik, vagy hogyan kellene, hogy működjön azon belül a szabadság.
 
Az utolsó előadással én végül hazaérkeztem, saját nosztalgiával és emlékekkel zártam a THEALTER-t. De ahogy figyeltem a nézőteret, valóban rájöttem: a nosztalgia érzéséhez nincs szükség emlékre, s a román kékszeszt sem kell ismerni. Talán csak egy jól formált helyzet, egy minket alaposan megrágó tér és egy erős közösség szükséges hozzá.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek