A címszereplő legyen valóságos főszereplővé, a festőien jelképes figurából váljon a cselekményt tettleg bonyolító, démonikus alak: nem is olyan drasztikus mértékű leegyszerűsítéssel élve, ezt az alapötletet rendezte meg Bozsik Yvette még a nyár elején a Budapesti Operettszínház új Hegedűs a háztetőn-előadásában. Vagyis a címbeli fiddler árnyékosan-fenyegetően ambivalens megtestesülését ezúttal mindvégig ott találjuk a produkció centrumában, de egyszersmind a szövegkönyvben ugyanő megmarad az anatevkai zsidó lét metaforája gyanánt is: "Hegedűs a háztetőn…valahol mind azok vagyunk. Megpróbálunk egy letisztult dallamot kicsalni, miközben egyensúlyozunk, hogy ne szegjük nyakunkat. Nem könnyű." (Az új magyar szövegről később.)

 

Kiss-Balbinat Ádám és Földes Tamás

A Nagymező utcában jószerint a teljes társulat mozgósításával, hármas-négyes szereposztásban jutott a közönség elé Joseph Stein, Jerry Bock és Sheldon Harnick klasszikus musicalje, s ez minden nagyvonalúságával együtt már az első pillantásra is jelzett némi koncepcionális tisztázatlanságot. Ennek érzékeltetésére ehelyütt legyen elég Tevje, a tejesember négy megformálóját felsorolnunk: Földes Tamás, Dézsy Szabó Gábor, Homonnay Zsolt és Faragó András. Négy karakterben, a hangi adottságok terén, színészi formátumban és a szokott színpadi feladatkörét tekintve egyaránt egymástól rikítóan különböző társulati tag: művészek, akik azonos produkcióban nyilvánvalóan nem lehetnek csereszabatosai egymásnak. Hacsak nem készült párhuzamosan 4 Hegedűs a háztetőn-variáns a 4 Tevje (és a 4 Golde) számára, mely lehetőséget mindössze egy előadás láttán még nem lehetett kizárni. Magam júniusban a Dézsy Szabó Gábor-Kalocsai Zsuzsa-féle szereposztás premierjét láttam (akkori beszámolóm Az ördög hegedűse címen a Magyar Narancsban jelent meg), míg bő hónap múltán a Margitszigeten Földes Tamással és Szulák Andreával találkozhattam újra a darabbal, s immár kijelenthetem: csak egyetlen Hegedűs-rendezés van. 

 

A Khell Zsolt színpadképének zártságát kényszerűségből feloldó szabadtéri előadás mindenesetre a produkció előnyösebbik arculatát mutatta fel július 30-a estéjén. Például mindjárt annak köszönhetően, hogy beigazolódott az előzetes feltevés, miszerint Földes Tamásnak jól állhat Tevje szerepe. Igaz, apróbb szövegbotlásai akadtak, és itt-ott bizony az énekszólam is csak némi hozzávetőlegességgel teljesült, de a játékával életre hívott figura mégis kompakt és átütően rokonszenves volt. Földes derűs, gyakorta kacagást bújtató megszólalásai minden meg-, vagy épp túljátszott zsidós jelleg nélkül is hitelt érdemeltek, akárcsak az a természetes érzelmesség, amely a jeles zenés színpadi művész számos korábbi alakítását is átszínezte már. Kisember nagy szívvel – így jellemezhetnénk ezt a Tevjét, méghozzá minden ironikus felhang nélkül. S egészen hasonló erények váltak (újra) felismerhetővé Szulák Andrea Golde-alakításában is: a megszólalások oldottsága és testmelege, ráadásképp pedig a hibátlan szólamformálás.

 

A kettejük körül sürgő népes szereplőgárdából kitűnt Kardffy Aisha Hódelje, illetve Mészáros Árpád Zsolt keserű szájízzel pogromot levezénylő Csendbiztosa. Oszvald Marika természetesen Jente szerepében is mindenekelőtt Oszvald Marika maradt, ám eme örök jellegzetesség mellett azt az érdekességet is nyugtázhattuk, hogy szorosan szakmai, vagyis házasságszerzői megszólalásaiban a művésznő szinte lekottázhatóan idézte a néhai pályatárs, Hacser Józsa egy televíziós alakításának (Földes Imre: Csalással nem!, Sommerfeldné) zsidós mondatdallamait. Észbe vehettük továbbá, hogy Laki Péter képességei egészen korlátozott szerepben (Szása – első orosz) is figyelmet érdemelnek. Ami viszont Tevje lányainak udvarlóit illette: Tarlós Ferenc kisfiús Fegykája mintha egy gimnáziumi előadásból érkezett volna, Kerényi Miklós Mátéról (Percsik) pedig sokkal könnyebb volt elhinnünk, hogy Borsocskának becézik, mint azt, hogy forradalmi hevület fűti és jószerint proto-Lenin válik belőle.

 

Juhász Éva fotói, a képek forrása: Budapesti Operettszínház.

Az előadás koncepcionális/szerkezeti problémáit persze a szigeten is észlelhette a figyelmes szemlélő. Mi több, az első rész aránytalan és megterhelő hosszúsága, illetve mindkét rész zárlatának sutasága még a nyárias andalodásra hangolt jegytulajdonosoknak is feltűnhetett. Ez a nézőtéri alaphangulat, no meg a szabadtéri távlatok ugyanakkor szinte észrevétlenné tették a Bozsik-rendezés merésznek és/vagy elgondolkodtatónak szánt gesztusait: Percsik dalának bolsevik világforradalmat előlegező beállítását csakúgy, mint a zsidó javak elbirtoklásának gyermekded keresetlenségét. Így maradt az ismerős történetnek, no meg a slágereknek előre kijáró tetszés, amelyet ezúttal Pfeiffer Gyula tempóválasztásai sem apasztottak érdemben, s persze maradt a férfitáncosokat és Kiss-Balbinat Ádámot (A hegedűs) méltán megillető zajos siker.

 

A másodszori találkozás jószerint csak egyetlen ponton múlta alul a jelen sorok írójának első, még Nagymező utcai benyomásait, s ez Orbán János Dénes új magyar szövege. Pedig erről a fordításról, melyben a "Sunrise, Sunset" így hangzik: "Nap kél, nap hull", s melyben a legfentebb cím gyanánt idézett fordulat is megtalálható, már elsőre is sok panaszos szavam akadt. Ezeket itt újabb idézetek citálásával nem szaporítanám, ehelyett mindössze az alapvető, még az énekelhetőség és a szövegérthetőség problémájánál is végzetesebb gyengét említeném: Orbán szavai és mondatai leesnek a színpadról. Akkor is, amikor a magyarító kényszeresen előhalmozza a jiddis fordulatokat (lébecolástól és ajsertől az "az lenne a kóser"-ig), s akkor is, amikor egy-egy színpadi alaknak csupán valami egészen egyszerű közlést kellene tennie. S ez, úgy lehet, még arra is magyarázatul és mentségül szolgálhat, hogy egyik-másik közreműködőnek miért áll rá a szája oly nehezen erre a szövegre. Megkockáztatom, már csak ezért is hasznosnak bizonyulhatna egy dramaturg foglalkoztatása, ám ilyen közreműködőt, akárcsak a János vitéz vagy a La Mancha lovagja esetében, úgy ezúttal sem jeleznek a nyomtatott és internetes operettszínházi műsorlapok.