A skandináv vidék már bizonyította, hogy sajátos sötét tónust tud adni a bűnügyi műfajoknak, különösen a thrillernek. Valdimar Jóhansson A bárány című filmjével még északabbra, egészen Izlandig megy, ahol a civilizációval együtt a realitást is elhagyva a művészhorror is egyedi északi ízt kap. 

 

Az izlandi hegyek lábainál elterülő alig belátható sík vidék a civilizáció sűrűsége helyett az ember nélküli ürességet mutatja, az űr helyére pedig magabiztosan fészkeli be magát a pszichológiai horror borzongása. A bárány hangos és színes effektusok nélkül éri el a félelmet, ami leginkább a bűntudat okozta nyugtalansággal rokonítható. Pontosabban szeretné elérni mindezt a fekete fantasy elemekkel tarkított film, de kimunkáltsága mögött a manírosság, hosszú, marónak szánt csendjei mögött pedig a feleslegesség honol.

 

Maria (Noomi Rapace) és Ingvar (Hilmir Snaer Gudnason) az izlandi vidéken műveli a földet és tenyészti az állatokat. Mindennapi feladataik közé tartozik a juhnyáj etetése és a kicsinyek világra segítése. Az egyik jerkéből viszont nem a megszokott kisbárány, hanem egy félig állat, félig ember lény bújik elő. 

 

A különös eset elegendő ahhoz, hogy eladja a filmet a testhorrorért rajongó közönségnek, de ahhoz már messze nem elég, hogy egyetlen elemként megtartsa műfajinak azt. Az ember-állat félvért a pár igazi gyermekként neveli, a kiságyban a hálószobájukban alszik és ahogy cseperedik, úgy öltöztetik egyre nagyobb gyerekruhákba. A természettől elvett gyermek azonban nem az emberé, a juh anyja folyamatosan követi és ablaka alatt szótlanul könyörög az utódjáért.

 

Az anyabárány nézésében tükröződik a film fő rettegésforrása, az elkövetett bűn megmagyarázhatatlan (és a kívülállónak aligha létező) tudata. A bárány története mögött átgondolt szimbolika és számos helyről építkező, többrétegű jelentéstartomány található, de a mindent átélhetővé tevő érzelmi közelség hiányzik a filmből. Valdimar Jóhansson első nagyjátékfilmjének története lehetne akár modernkori bibliai apokrif, kortárs izlandi folklór, művészfilm és vérbeli testhorror is, de sajnos mindegyik skatulyából kilóg.

 

Az izlandi folklór tele van a jól ismert trollokon, elfeken és szellemeken túl olyan mitikus lényekkel is, akik nem, vagy kevésbé mainstream módon szivárogtak át a fantasy irodalomba, mint például a huldufólk (rejtett emberek), akik az emberi szem elől elzárt világban élnek, de ha szándékukban áll, meg tudnak jelenni a halandó ember előtt is. A huldufólk mítosz elemei fedezhetők fel leginkább A bárányban, még ha a film a láthatón túli megmutatásával fukarkodik is.

 

Kissé mélyebben idézi ugyanakkor a Biblia szövegeit. A patások motívuma ismerős lehet a Bibliát olvasóknak, számos ponton megjelenik, gyakran éppen Isten alternatívájaként. A bárányban szintén a bálványimádáshoz lesz köze az állatnak a családi drámán keresztül. Maria és Ingvar az Ada nevű gyermeküket elveszítették, a született félvérben őt látják viszont. Bibliai értelemben a házaspár képtelen elfogadni Isten ítéletét, és bűnös pogány módon a teremtményt emberként nevelve választják a könnyű boldogságot a nehéz keresztényi hit helyett. 

 

Az ősi pogány világ viszont nem engedi könnyen magát, amit A bárány értően és emiatt félelmet keltően jelenít meg. A film használja a biblikus fogalmazásmódot és kamatoztatja, hogy a misztérium még mindig zsigeri félelmet kelt az emberben. A bárány szimbólumában benne van az eretnekség, de a modern embert sújtó demenciafrusztráció is. Az állat az evolucionista gondolkodás szerint alsóbbrendű, az ember központi szerepét fenyegető, de valahol az emberben létező emlék és ösztön a múltból. Az ösztönök világa lassan hömpölygő folyamként győzi le a szereplőket, a tagadás és elfojtás pedig robbanásszerűen gyullad meg a zárlatban.

 

Az ősbűn határozza meg Noomi Rapace anyakarakterét is. A bárány valódi anyadráma abban az értelemben, ahogy a film az anyai ösztönöket a kultúrán kívül álló és munkálódó entitásként mutatja, ami képes legyőzni a józan észt is. Az igazi anyjától elszakított kisded gyilkos bűntudatként árnyékolja be az anya mindennapjait, amit a színésznő kellő odaadással alakít. A film túlmunkáltsága miatt viszont képtelen átütő erejű lenni az egykori tetovált lány játéka. 

 

Jóhansson a szarajevói filmiskolában tanult és elvitathatatlan mestere, Tarr Béla keze nyoma a látásmódján. A hosszú snittjeivel világhírűvé vált művésznél az idő lassítása a tartalom igazi forrása, A báránynál viszont leleplező hatású. Hiába áll Tarr producerként a film felett, a komótos ritmus itt manírosnak, helyenként egyenesen sekélyesnek hat, a stílusa miatt a film többnek mutatja magát, mint amennyi valójában. A félrecsúszott tempó lerántja a leplet a filozófiai és teológiai tételekről, de A bárány filmként megbukik. A film mögötti gondolatiság elemzésre hív, de az azt fedő rétegben rengeteg hiba található. Az elsőfilmes ügyetlenség miatt A bárány számos ponton groteszknek is hat, ami távol áll a komoly történettől.

 

Az izlandi rendező filmje saját emlékeiből táplálkozik. Nagyszülei ugyanúgy állattartó életmódot folytattak, ahogy a film hősei. A szigetország életformája megfelelően konzerválta a több száz éves szokásokat, a rendező-forgatókönyvíró pedig felismerte az ebben rejlő lehetőségeket. A film viszont stílusában nem ér fel a tartalomhoz, így felemás érzésekkel távozik a néző a moziból.