Szokol Judit: Az egyetem vége felé fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék minél inkább személyes, mai történeteket feldolgozni a színpadon. Azt éreztem, annyi feldolgozatlan hétköznapi probléma vesz körül, annyi kimondatlan feszültség van bennünk, hogy kezdenem kell ezekkel valamit. Az írás és a színház pedig jó fórum erre. Pályakezdőként az is motivált, hogy mindenféle anyagi forrás nélkül, teljesen nulláról megvalósítsunk egy projektet. Szerettem volna végigmenni ezen a folyamaton, a pályázásokon, a partnerkeresésen. Ekkor hívtam föl Lilit, akiről tudtam, hogy jól ír, hogy alkotótársat keresek.  Volt néhány alapötletem, ezekről kezdtünk beszélgetni, és elég hamar megtaláltuk a fókuszt: a magányt, és az ebből fakadó szorongást.

 

Fabacsovics Lili: Olyan történeteket szerettünk volna bemutatni, ami mindkettőnket érdekel, amiről úgy érezzük, hogy nagyon fontos beszélni.

 

 

SZJ: Nem tudom eldönteni, hogy végső soron mennyire lettek személyesek, de a kiindulási pontok teljes mértékben azok. Alapélményem az egyetem előtti időkből, hogy ciki, ha van véleményed, ha elmondod, mit gondolsz… Pedig égetően fontos lenne, hogy rászoktassuk magunkat arra, hogy merjük megosztani egymással a gondolatainkat, félelmeinket, problémáinkat, hogy vitatkozzunk, beszélgessünk. Egy fiatal embernek, aki folyamatosan közösségekben van, amíg tanul, nagyon nehéz megtalálnia azt a közeget, ahol ezeket megélheti, megtanulhatja. Szerencsés, ha valaki az iskolában megtapasztalja ezt. Sokan magunkban hordozunk egy ősi magányosságérzetet, ami a megosztás hiányából és azokból az élményekből fakad, amikor az a visszajelzés érkezett, hogy a megosztás rossz, mert hátrányod fakad belőle. Ezek nagyon veszélyes tapasztalások, mert az ember egyre inkább magára marad és egyre kevésbé lesz másokra kíváncsi. Könnyen elveszítjük az empátiánkat, a bizalmunkat, ez pedig érdektelenséghez, közönyhöz vezethet. Ezért hihetetlenül fontos lenne, hogy minél többet beszélgessünk egymással, mondjuk el a véleményünket, vállalva a konfliktust, hogy nem mindenki fog velünk egyetérteni. Világokat lehetne megmenteni…

 

FL: Nagyon sokféle magány van, ez nem generációs probléma.  Attól, hogy valaki eljár társaságba, ugyanúgy lehet magányos.  A közösségi médiafelületek félrevezetőek, hiszen az ember azt gondolja, hogy társasági életet él, miközben otthon ül egyedül. Amikor elkezdtünk erről beszélgetni, még nem lehetett tudni, hogy a karantén időszak ennyire elhúzódik, ami még jobban erősítette a magány élményét. A darabban öt különböző karaktert látunk öt különböző történetben. Az is erősíti a személyességet, hogy nagyon korán elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen színészeket szeretnénk meghívni az előadásba. Végig rájuk gondolva írtunk, hogy mi az, ami jól áll nekik, amivel tudnak dolgozni, amit mi látunk bennük.

 

 

SZJ: Az egyik szereplőnk egy hatvanas nagymama, aki az időskori magányt éli meg. Meghalt a férje, a lánya és az unokája pedig külföldön lakik.  Bár online tartják a kapcsolatot, kimarad a családja életéből, ami tipikus mai nagymama sors. Nincs igazán kivel beszélnie, egyre kevésbé mer nyitni.

 

FL: Egy lány színésznek tanul egy művészeti egyetemen. Mindkettőnknek van arról személyes tapasztalata, hogy milyen az, amikor az ember sokáig vágyik valamire, elképzel valamit magának, az végre sikerül, de ő mégis magányos marad ott is.

 

SZJ: Van egy vlogger, youtuber figura az előadásban. Nála elsősorban azon gondolkodtunk, mennyire befolyásolják a társas viselkedésünket a közösségi média felületei, az online megnyilvánulásainkra érkező visszajelzések. Mennyire van kiszolgáltatva a srác, aki az identitását is a közösségi médián keresztül éli meg?

 

FL: A következő történet egy fiatal fiúról szól, aki művész szeretne lenni, de tolja maga előtt az egész életét, halogat, felaprózza magát, miközben tehetséges, csak nem tudja kivel megbeszélni a dolgait, rossz döntéseket hoz.

 

SZJ: Egy negyvenes férfi talán a darab legszélsőségesebb figurája. Van munkája, van élete, amit gépiesen csinál, miközben egy képzeletbeli fantasy-anime világot működtet magában, amiben jól érzi magát, de a valóságba igazából nem tud és talán nem is akar beilleszkedni.

 

 

SZJ: Melléjük lehetne tenni még húsz másik karaktert, de tipikus figurákat akartunk mutatni.

 

FL: Szerettük volna, hogy mindenki tudjon kapcsolódni legalább az egyikükhöz. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy a történeteik ne legyenek nagy drámák, hanem emberi sorsokat mutassunk be, apró dolgokból álljanak össze, amivel mi is találkozunk a hétköznapokban.

 

SZJ: Úgy gondolom, hogy minden emberi sorsból lehetne drámát írni, hiszen mindenki főszereplője a saját életének. Minden apróságnak jelentősége van, ha a saját életünkről van szó. A hétköznapi emberek drámáját kerestük, amelyekkel nap mint nap küzdünk, a személyes tragédiákat. Talán ha ezeket viszontlátjuk a színpadon, kevésbé érezzük magunkat magányosnak.

 

FL: Nagyon nehéz téma a magányosság, de fontos, hogy a humor is jelen van a darabban. Az a szarkasztikus humor, ami sok mindenen átsegíti az embert.

 

 

FL: Sokat tudtunk kísérletezni például az írással. Volt, amikor leosztottuk, hogy ki milyen jeleneten, karakteren dolgozik. De olyat is csináltunk, hogy írásban „impróztunk”: mindenki ült a saját számítógépe előtt, monológot írtunk mondatonként váltva, máskor dialógust ugyanígy, de dolgoztunk egymás szövegén is, összeolvastuk, beszéltünk róla, jó volt.

 

 

FL: Nagyon inspiráló, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkodunk. De a közös munkában az is jó volt, hogy kicsit beleláttunk a másik gondolkodásába. Amikor dolgozni kezdtünk, éppen volt némi átfedés, hiszen amikor Jutka megkeresett, éppen rendeztem kicsit, ő pedig nem sokkal korábban írt egy tantermi darabot.

 

 

SZJ: Amikor elvégeztem az egyetemet, azt éreztem, hogy túlságosan tele van a fejem azzal, hogy kik voltak a mestereim, milyen ingerek értek az elmúlt öt évben. Valószínűleg normális és hosszú folyamat, amíg átszűröd magadon, mi volt fontos neked az egészből. Biztos, hogy kell még néhány év, ami arról fog szólni, hogy kialakítsam a saját gondolkodásmódomat, hogy lássam, mit szeretnék csinálni és hogyan.

 

FL: Az egyetem alatt az ember elsősorban megfelelni szeretne, utána keresi a helyét a szakmában, évek telnek el, mire kísérletezni mer és megtalálja a saját hangját.

 

 

SZJ: Számomra nagyon felszabadító, hogy saját anyagon dolgozunk és nem egy klasszikuson, amiről már mindenki gondol valamit. Nagyobb a szabadságunk, ami nagyobb felelősséggel is jár. Sokkal nagyobb bizonytalanságban dolgozunk, hiszen minden mondat lehetne teljesen máshogy is, neked kell tudni, mit akarsz. Neked kell, hogy elég fontos legyen, hogy beleállj egy-egy gondolatba. Jó színdarabot írni egyáltalán nem könnyű. De az írói folyamat nagyon ösztönző volt és tanulságos. Kíváncsi vagyok, mi jön át abból, amit szerettünk volna megvalósítani.

 

FL: Szeretnénk kísérletezni is ezzel az anyaggal, például hogy a fantáziavilág hogyan jelenik meg a színpadon, mit kezdünk a zenével, sok mindent szerettünk volna kipróbálni.

 

 

FL: Nagyon jó díszletet kaptunk Szentendrével, passzol a darab a Malom környezetébe.

 

SZJ: Ahhoz hasonlít, mintha egy független színházban dolgoznánk, de ehhez hozzájön az élmény, hogy naponta kimegyünk Szentendrére. Ott a természet, a Duna. Nagyon felszabadító, élettel teli, vibráló a közeg. Valahogy itt nincs az a görcs, hogy minden áron „bele kell halni” a művészetbe, hanem azt érzed, milyen jó, hogy színházat csinálunk.

 

FL: És mindehhez jön még az is, hogy nagyon jó csapat áll az előadás mögött. Alapvetően azt szeretnénk, hogy élvezhető, közönségbarát előadás szülessen.

 

Az előadás adatlapja a Szentendrei Teátrum honlapján itt található.