Sebestyén Aba, Szász Attila

Epikus színház ez: a két színész, László Csaba és Sebestyén Aba (aki egyben az előadás rendezője is) erős küzdelmet folytat az iszonyú monológtengerrel. Barabás Olga szövegátirata ugyanis inkább az elmesélés és kevésbé a dramatizálás mellett tette le a voksát. A színpadi szövegnek legerősebb pillanatai, amikor gördülékenyen meséli el a cselekményt, vagy amikor valódi, emberek között létrejövő helyzeteket mutat, ugyanakkor a filozofálós-reflektálós részek, amelyek valószínűleg fontos tartozékai Bódi Attila regényének, a színpadnak valahogy nem állnak mindig jól. Mondok erre egy példát! Az előadás végén a két elbeszélő-főszereplő felidézi, milyen volt harminc évvel korábban egyikük édesanyjának a rakottkrumplija, majd vitázni kezdenek azon, vajon volt-e rajta sajt vagy nem. Ez a jelenet már önmagában megmutatja nekünk az emlékezet visszásságait, a pontos emlékezés lehetetlenségét, nem igényli a további magyarázatot, amit aztán sajnos megkapunk arról, hogy az emlékeinket mindig a jelenben alkotjuk, így azok nem lehetnek egzaktak.

Szász Attila, Sebestyén Aba, László Csaba

Ám a szöveg időnkénti túlharapódzásait leszámítva remek előadás a Lázadni veletek akartam, és ebben a szövegátirat ugyanannyira segít, mint Bódi Attila alapanyaga vagy Sebestyén Aba rendezése – a produkció ugyanis a lázadás és a felelősségvállalás mozzanatára koncentrál. Hogy az végül is, mi fán terem. Két férfi, Áron és Zoli 30 évvel a történtek után mesél saját, és halott barátjuk gyerek- és ifjúkoráról, amely történet 1989 őszén éri el tető- és végpontját is. Hármuk lázadáshoz való hozzáállása valamelyest leképezi az össztársadalomét. Van a konformista srác, Zoli. Gyáva vagy józan? Nehéz eldönteni. Szerintem az utóbbi, és a másik elbeszélő, Áron is így értelmezi barátja tetteit végül. Zolit 18 évesen beszervezi a Securitate, ami bőven a konformizmusán kívül helyezkedik el – azért lesz rendszerellenes lázadó, hogy ezt kiegyensúlyozza. Az ő ellentéte Péter: értelmiségi családból szárazik, onnan hozza magával a lázadás gondolatát. Van benne valami eszelős, valami szélsőséges megszállottság. De őt már nem halljuk beszélni, a többiek történeteiből ismerjük. Péter emléke ugyanakkor végig ott van a színpadon: Szász Csaba elektromos gitáron hol kíséri a produkciót, hol meghatározza annak ritmusát, hangulatát, máskor egy szólóval kiemelkedik belőle – a gitár az ő hangja, érezzük, ahogy egyetért, azt is, ha nem, a fájdalmát szintén (zeneszerző: Cári Tibor). Különösen fontos és pontos döntés, hogy Szász Csaba jóval fiatalabb, mint László Csaba és Sebestyén Aba, és a nyolcvanas éveket idéző ruhákat visel.

Péter és Zoli figurájánál sokkal nehezebben körülhatárolható a Sebestyén Aba által játszott Áron nevű szereplő, akinek legfontosabb tulajdonsága talán a befolyásolhatósága. Adaptálódik az épp kialakult és általa megfelelőnek értékelt szerepekhez: ifjú korában a lázadóéhoz, felnőtt korában a korrupt politikuséhoz, majd az üzletemberéhez. A szereplő komplexitása viszont abban áll, hogy éles intelligenciával reflektál ő is a múltban megtörtént helyzetekre. Különben mindkét elbeszélő tökéletesen távol tartja magát az önáltatástól, és igyekeznek a legigazságosabban gondolkodni a múlt eseményeiről. A harmincéves osztálytalálkozón viszont megjelenik egy volt osztálytárs, Brigi, aki saját történetét elmesélve új megvilágításba helyezi Áron önmagáról alkotott képét.

László Csaba. Fotók: Kiss Zoltán

És hogy mit jelent a három fiú lázadása 1989 őszén? Rendszerellenes feliratokat ragasztgatnak ki városukban a házfalakra. Lehetne ez épp egy diákcsíny is, ha nem abban a világban élnének, amiben élnek. Ám annak a világnak, ami egy diákcsínyt veréssel és gyilkossággal büntet, feltétlenül vesznie kell. Egy olyan rendszer, amely annyira gyáva, hogy félelmében gyerekeket kínoz, hamarosan bukni fog. És ez is történik, miközben fikció és valóság összemosódik: így válik Péter halála Ceaușescu egyik utolsó gyilkosságává.

A Lázadni veletek akartam két fontos kérdést tesz fel. Az egyik, hogy a három fiú felelős-e az osztálytárs, Brigi szenvedéséért, aki a fiúk falragaszairól mit sem tudott. Áron azzal szembesül, ki is mondja, hogy ő tette tönkre Brigi életét. Ám ez nyilvánvalóan nem igaz, Brigi szenvedéséért a rendszernek, a Securitaténak és az abban dolgozó erőszaktevőknek kellene inkább felelősséget vállalniuk. A másik kérdés, ami felmerül, hogy volt-e a lázadásnak és ennek a sok szenvedésnek bármi értelme. 1989 őszén volt-e értelme meghalni, amikor ugyanannak az évnek a végén „Romániának ötöse lett a lottón”, azaz megbukott a diktatúra. Az ember azon gondolkodik, miért nem tudtak ezek a srácok még pár hónapig megülni a fenekükön, de aztán rájövünk, hogy a helyzet ennél jóval összetettebb. A végső válaszunk az, hogy volt értelme, mert egy rendszer megbuktatásához rengeteg dühre, fájdalomra és szabadságvágyra van szükség. És bátorságra, sőt, vakmerőségre. Áldozathozataluk tehát nem volt felesleges vagy hiábavaló. Sosem merném utánuk csinálni.

 Az előadás adatlapja a Gyulai Várszínház honlapján itt található.