Elegendő ok: egy nagyon jelentős költői pályát lezáró, és nem csupán szomorú helyi értéke miatt súlyos kötet, külön ciklusokba nem sorolt versekkel, amelyeket csak a tartalomjegyzék tagol évszámokkal öt egységbe, 2017-től 2021-ig. Éppen 72 oldalon.

 

És tulajdonképpen ez a lényeg. Hogy ezekben a személyes és közéleti síkon egyaránt nehéz években is versek születtek a 72. életévében meghalt Kántor Péter költői műhelyében (bár ő ezt az üresen funkcionális szókapcsolatot biztosan elutasítaná). A Kavics című, 1976-os kötettel induló pálya hőse (ez is milyen fennkölten léha fordulat volna az ő hallójáratában!) talált elegendő okot ahhoz, hogy még egyszer sorra vegye jellegzetes témáit – az általa ajándékozott kavicsot ábrázoló borítóképpel ellátott könyvben, amelynek kolofonjában ott találjuk azok neveit, akik most az elegendő okból nekünk, olvasóknak ajándékozott versgyűjteményt gondozták: felelős szerkesztőként Dávid Anna (a kavics tulajdonosa), a szerkesztésben segítőként Szegő János és a költőtárs Várady Szabolcs, korrektorként Schmal Alexandra, a kötet és a borító tervezőjeként Pintér József, a borítófotó készítőjeként Szilágyi Lenke, műszaki vezetőként Takács Klári. Mindezt most csak azért soroltam fel ilyen akkurátusan, mert jelenlegi lelkiállapotom szerint ez most így illik, így illeszkedik az elegendő okból létrejött ajándékozás közösségteremtő cselekedetéhez, szomorúságában is ünnepi eseményéhez. És persze megtaláljuk a kötetben azokat is, akik eddig is rendszeresen ott voltak ebben a lírai világban: többször Tandori Dezső, és persze KAF (Kovács András Ferenc), de itt van Juhász Ferenc is (az ő kilencvenedik születésnapjára írott versben pedig a nagymosásról értekező Nádas Péter).

 

És persze a nagymama, már a legelső versben, A cirkuszban, és azután még többször, például a Feltételes megálló ajánlásában, Tandori közvetlen szomszédságában. Vagy a hétköznapok gondoskodásának emblematikus tárgya, a jukkapálma, az 1976-os Négykézláb komorabb hangszerelésű újraírásában, a Négykézláb őszintébben című darabban. Vagy az önmagát „folyami költőnek” valló Kántor számára élettani fontosságú Duna-part, amely vigaszt és értelmet jelenthet „egy nehéz napon”: „Legyen egy kockánk, / egy Duna-partunk, / ami mellett / sírig kitartunk.” (Egy nehéz napon) És fontos szerepet kap az 1944 márciusától 1945 áprilisáig naplót vezető Heltai Jenő is, akinek feljegyzéseiben az „apróságok” fokozatosan „betöltik az időt, / és súlyuk napról napra súlyosabb lesz”, majd „lassan-lassan összeáll a kép” (Tropeában kék a tenger). Lényegében ugyanez történik a Valaki feljegyzéseiből című kötetzáróversben is, és tulajdonképpen a kötet egészében is. Ahogyan a „Naplóírónak” a német megszállás, Budapest bombázása és a vészkorszak jutott, úgy a „70 éven felüli lakosok” körébe tartozó „Valaki” számára is világos: „Háború van – a koronavírus az ellenség.” Kántor Péter a koronavírus időszakában, egyúttal a politikai sandaságok és társadalmi igazságtalanságok sűrűsödésének éveiben küzdött a betegségével, illetve nézett szét maga körül, a szűkebb környezetében is, meg az ország közérzeti terében is, majd tette fel magának és nekünk azokat a kérdéseket, amelyeket eddig is jól ismerhettünk tőle, mégpedig abban a hangfekvésben, amelyet megszerethettünk tőle.

 

Ráadásul most történetesen, illetve sajnos, olyan időket élünk, amikor a költészetben is helye van a jogos közéleti indulatnak – természetesen az alkati személyességből fakadó kérdések és felkiáltások formájában: „Vagy azt hiszed, csak mással, veled nem, veled soha? / Vagy neked ez így nagyon is megfelel? Uramisten!” Évtizedekkel korábban, a rendszerváltozás évében még így szólt a társadalmi és politikai környezetére is kihegyezett költő felkiáltása: „Hogy itt mi megy, nagymama!” (Európai ősz, 1989) Mára mindebből a lelkes ámulatból nem maradt más, mint tartós szomorúság, heves fájdalom és tehetetlen indulat. A költői csodálkozásra méltó dolgok most már végképp nem az utcán történnek, hanem a Dunára néző lakás személyre szabott terében.

 

És noha nem szerepel a kötetben olyan vers, amely a Megtanulni élni címet viselné, mint az 1990-es, 2001-es és 2010-es változatok, mégsem tudom nem a három vers folytatásaként olvasni a Hirtelen hetven című költeményt, 2019 végéről. Itt már nem az élni tudás nagy feladványa fogalmazódik újra a kis és a nagy dolgok vonatkozásában, hanem az egyszerre tárgyszerű és szimbolikus gyerekkori ajándék, azóta immár megkopott fémdoboz keresésének komolysága – és végül a megtalálás egyszerű öröme: „és voltak üresen várakozó terek is, / tervek, elképzelések, tudom is én, / hol vannak azok az üres terek? / hol az a várakozás? hová lett / az a fehéren ragyogó pléhdoboz, / amit még gyerekkoromban kaptam, / mint a végtelen lehetőségek ígéretét, / ebbe minden belefér, ami létezik, / te jó ég, mi minden, gondoltam, / valamikor a kezdet kezdetén, / ha jól emlékszem, talán épp / a hetedik születésnapomon. – Na itt van!” 

 

Egyfelől világos, többek között A nagymosásról írott költeményből, az önmagával kapcsolatos elvárás komolysága: „koncentráljunk a fontos dolgokra”. Másfelől tagadhatatlan mindennek a nehézsége: „Hogy mik a fontos dolgok, azt persze nem lehet pontosan tudni.” Ami nem jelenti azt, hogy ne volna, ne lehetne tárgya a nehézségekkel szembesülő, ámde önmagát komolyan vevő költészetnek: „Annyi bizonyosnak látszik, hogy a régi sikáló kefe leírása, / akárcsak a régi polgári nagymosások leírása – fontos dolgok.” Lehet, sőt ebben a költészetben „bizonyosnak látszik”, hogy a kis dolgok pontos számbavétele után, abból fakadóan következhetnek csak, és következnek is, a nagy dolgok. Merthogy, ahogyan az egyik vers címe mondja: Mindig történik valami. És még az is előfordulhat, hogy az iszonyat érzete vagy fájdalma belehasít a hétköznapi történések sorába: „De mindig történik valami. / Ha más nem, váratlanul lesántulsz, valaki mosolyogva / beléd döf egy injekciót, amitől végre felordítasz.”

 

A címadó darabban olvashatjuk a kis dolgok leírásától a nagy dolgok érzékeltetése felé haladó költészet minimalista meghatározását, amely egyúttal a költészet legerősebb meghatározása: „Ez nem egy szerelmes vers. De kell hozzá valaki, / aki fontos. Akinek fontosak vagyunk. // Ami a vers témáját illeti, / nincs semmi témája. // Illetve dehogy nincs! Arról szól, / hogy mi lehet elegendő ok a versíráshoz.” A minimalizmus maximalizmusáról most hirtelen William Carlos Williams Patersonja vagy Billy Collins Az a baj a költészettel című, Kőrizs Imre által fordított válogatáskötete jut eszembe. De gondolhatnék a honi költő- és egyúttal sorstársak nagyon különböző hangfekvéseire is: a fentebb már említetteken túl a fájdalmasan ironikus Orbán Ottóéra, a keresetlenül tárgyilagos Petri Györgyére, vagy a létezés megúszhatatlan tragikumát emlékezetesen kizengető Baka Istvánéra…

 

Nem beszélve arról, hogy a képleírás műfaját rendszeresen és emlékezetesen gyakorló Kántor Péter az utolsó kötetében is megajándékozott minket egy kavicsfinomságú képleírással Rembrandt egyik öregkori önarcképéről, amely kétszer négy sorban, a párosrímek játékos egyszerűségével tükrözi egymásba a képleíró költemény tárgyát és alanyát, az összetett szerkezetű létezéssel kapcsolatos félelmet és csodálatot, zsigeri tiltakozás és nyugodt elfogadás egymással feleselő szólamait: „Nézlek – nézem az én világom. / Nem dicsérem, nem is gyalázom. / Nem mosolygok, nem sírok. Én nem. / Nem köszönöm. Köszönöm szépen.” Az Önarckép Pál apostolként című verset magában foglaló kötet finom kontúrokkal, érzékeny tónusokkal, gazdag modulációkkal összpontosítja a képleíró, folyami, minduntalan élni tanuló, a kis dolgoktól a nagy dolgok felé tájékozódó, végül ajándékozva búcsúzó költő nagyformátumú költészetét, amelybe „minden belefér, ami létezik, / te jó ég, mi minden”.