Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FOTOSZINTÉZIS POSZTIGAZSÁG IDEJÉN

Gerhes Gábor: Der Plan. / Mai Manó Ház
2021. aug. 8.
Gerhes Gábor Mai Manó Házban rendezett kiállítása az alkotó három évtizedes életművének fotóalapú munkáiból mutat be összegző válogatást. A Der Plan fontos prospektív retrospektív tárlat. KÁNTOR VIOLA KRITIKÁJA.
Gerhes Gábor kiállításain a közönség mindig precízen szerkesztett, jól körülsáncolt narratívával rendelkező világokba léphetett be. Ahogy Mélyi József írta Jelentésfelügyelet című írásában: „Gerhes Gábor sajátos tereket hoz létre: közös bennük, hogy mindenekelőtt a különböző korok, idők lenyomatainak vizsgálatára, a kontextusok, illetve a jelentések komplex kibontakozására nyújtanak lehetőséget. Ebből a szempontból nincs lényegi különbség egy fotómunka virtuális belső tere (…) vagy egy összetett kiállítás valós környezete (…) között.”
 
Az oeuvre fotóalapú munkáit bemutató, Der Plan. című tárlat koordinátarendszerében a tér alakulását végső soron az idő dimenziója határozza meg, Gerhes több mint három évtizedes munkásságából a fotó hangsúlyossá válásával jellemezhető elmúlt negyedszázadot összegzi.
 
Gerhes Gábor: A magyar Hold 1.
Gerhes Gábor: A magyar Hold 1. 2011.
A tárlat egyedülállónak számít Gerhes Gábor kiállításainak eddigi történetében, hiszen a közönség első alkalommal láthat ilyen átfogó igényű, retrospektív összegzést. A Der Plan. rendezőinek deklarált szándéka szerint a kiállítás Gerhes alkotói gondolkodásmódjának és praxisának alakváltozásait, valamint azokat a kérdéseket követi végig, „hogyan változott e művek nyelvi regisztere, milyen formai átalakulásoknak, sűrűsödéseknek lehetünk szemtanúi, és milyen kapcsolódási pontok bukkanhatnak fel Gerhes Gábor pályafutásának három évtizede alatt.” 
 
Remek kérdések ezek, kár, hogy a kiállítás kurátora, Baki Péter mégsem közli velünk gondolatait a témában. A fotótörténész olyannyira visszahúzódó, hogy a kiállítás egyetlen kísérőszövegét nem is ő, hanem a művészettörténész Fehér Dávid jegyzi, aki rövid, szellemes szövegében az életmű legfőbb fordulópontjairól közöl tömör, érzékletes megállapításokat.
 
Az ilyen fajta kurátori visszahúzódás egy különálló projekteket megvalósító tárlat kapcsán indokolt is lenne. Azonban az életmű kronológiájára és tematikus sűrűsödési pontjaira rákérdező tárlat éppen az a műfaj, ahol a művészeti kontextust vázoló connoisseur kommentek segíthetnék a látogatói felfedezéseket. Ezek most elmaradtak, mindenesetre Gerhes Gábor munkái annyira erősek, hogy önmagukban is elég kapaszkodót nyújtanak ahhoz, hogy bejárhassuk a művész konstruált tájait, és megpillanthassuk az általa felkínált perspektívákat.
 
Gerhes Gábor a képzőművészetbe a színpadi műfajok felől érkezett. A nyolcvanas években tagja volt a 2. Műsor nevű zenekarnak, amely együttes előadásaiban komoly hangsúlyt fektetett a vizualitásra, olyannyira, hogy díszleteik egy idő után le is váltak a zenei produkciókról, és autonóm műtárgyak, festmények lettek. Bachmann Gábornak köszönhetően pedig pályájának korai éveiben különböző filmes projektek díszletének megvalósításában is részt vett.
 
Confabulatio.
Confabulatio. 2013.    
Az első, fényképszerű látványban gondolkodó munkáját, az e és é című sorozatot 1997-ben a Budapest Kiállítóteremben mutatta be; értelemszerűen ezekkel a képekkel nyit a Manó Manó Ház kiállítása is. A sorozaton a filmes gondolkodás hatásai is megfigyelhetők, a művésztársakkal benépesített, szcenírozott jeleneteket bemutató tableaux vivant-okat egy-egy mozgókép kimerevített képkockájaként fogta föl az alkotó. A szelektálás módja is szórakoztató, hiszen nemcsak a nagyméretű nagyításokat, hanem néhány contact sheetet is bemutat a kiállítás. Gerhes Gábor művészkollégákkal látható a képeken, a nevek egyben a címeket is jelölik: Eike, Nemes, Veress, Elekes, Eperjesi, Medve, Gerber, Elek, Weber, Wachter. A nevek hangzásából származik tehát az „e és é” cím, de a szereplőválasztás ennél mélyebb logikát követett. Tatai Erzsébet állapította meg, hogy Gerhes e sorozat alanyaiként „olyan művészeket választott, akikkel közösséget vállal művészileg, vagy barátilag, illetve családilag is – s rajtuk keresztül definiálja saját identitását.” 
 
A sorozatban fehér vászonfüggönyök előtt egyszerű bútorokból és furnérlemezből eszkábált kellékekből épülnek fel a díszletek; a fotókhoz pedig Gerhes pár mondatos ekfrázisokat rendelt. Csak példaként: az egyik fotón a művész csöves néprádió mellett áll egy fényfoltokkal megvilágított drapéria előtt, miközben az előtérben Eikét látjuk, amint ábrándos tekintettel kinéz a képből. Gerhes szövege pedig így szól: „Kozmikus háttér előtt öltönyös férfi. Fülével régi rádión melódiát kutat. A készülék tetején kubusokból készült struktúra. Az előtér szereplője csillogó ingben a távolba néz.” A kép és a szöveg kölcsönhatásával megteremtett ironizálással Gerhes a naivitásunkra kérdez rá: hisszük, hogy amit egy fényképen látunk, az „igaz”. Ugyanígy képesek vagyunk bármit elhinni a szövegeknek is. Gerhes egész életművén végigvonuló kíváncsisága, amely a kép és a szöveg egymáshoz való viszonyát kutatja, ezen a sorozaton bukkan fel talán először.
 
Gerhes sok munkájának fontos jellemzője a humor. A kétezres évek elejének absztrakt elidegenítő effektusokkal is játszó abszurd alkotásai közül olyan művek szerepelnek a tárlaton, amelyek a teremtés és az elmúlás (Az elvégzendő feladatok előtt álló elvégzett feladat), az ismeret (A tudás megszerzésének olykor mesébe illő mozzanata), az értelmezés lehetőségei (Vajon hihetek-e abban, ami bennem nem?), konstrukció és dekonstrukció (Pihenő anyák), valamint ezzel párhuzamosan az idegenség és az agresszió kérdéseit vetik fel (Letakart harcosok). Olyan problémákkal találkozunk e korszakból a kiállítás válogatásában, amelyek majd a kétezer-tízes évek fordulójától válnak igazán markáns kérdéseivé az oeuvre-nek.
 
A kiállítás komoly erénye egyszersmind, hogy leszámol azzal a máig jelenlévő tévhittel, hogy Gerhes Gábor munkái par excellence humorosak/abszurdak/groteszkek. Mert míg az e és é című sorozat képeinek nézegetése közben tényleg hangosan felnevetünk a tárlat első termében, mire felérünk a Mai Manó Ház emeletére, arcunkra fagy a mosoly.
 
Neue Ordnung.
Neue Ordnung. 2013.   
A kiállítás egyik nagyon szép nézete tárul elénk a következő egységbe átlépve, ahogy az első terem kontaktmásolatai két oldalról szimmetrikusan közrefogják a második terem falán a 2008-as sok természet című tárlaton bemutatott fotósorozat téglalap formába elrendezett együttesét. A sok természet című sorozat e kiállításon bemutatott 24 képének mindegyike – azon túlmenően, hogy tovább viszi a kép és szöveg viszonyrendszerének kérdését – a fotó technikai és elméleti határait tapogatja le, kezdve az észlelés működésmódjaitól, a rekonstrukció/konstrukció lehetőségein át az időbeliség ábrázolásának paradox helyzeteiig. A képek által Gerhes olyan vizuális keresztrejtvénynek is beillő kérdéseket vizsgál, mint hogy mennyire befolyásolja a „hullámsír” kifejezés az értelmezésünket, ha egy vízfelszínről készült fotót látunk? Állíthat-e bármit a fénykép a fáról lehulló gyümölcsről? Mit csinál kezében baltával egy farönk az erdőben? Honnan ugrik a képbe a kiállítási nyúl? És kinek az igazságmondását vizsgálja a fake hazugságvizsgáló-készülék?
 
A transzkulturális jelenségekre reflektált 2009-ben a Bolond világ című tárlata, amelynek egyes művei a kiállítás harmadik szekciójában is feltűnnek. Az eredeti projektet a művész Fejős Zoltánnal, a Néprajzi Múzeum egykori főigazgatójával közösen jegyezte. Az egyes kulturális jelenségeket Gerhes a képi logika koordinátái mentén dolgozta fel, míg az így létrejött alkotásokhoz a tudós szakszerű néprajzi elemzéseket, leírásokat rendelt. E műegyüttesben is kiemelt helye volt a jelen tárlaton szintén szereplő Nimród-oltár – A kereszt leváltása című műnek, amely az ősmagyar-eredettel azonosított ezoterikus motívumokból és egy „kortársi népi vallásosság” giccses kellékeiből építkezik. A mű apropóját egy püspöki körlevél adta 2009-ben, amely óva intette a katolikus híveket a kétezres években elharapódzó – egyébként tudományosan rekonstruálhatatlan – ősmagyar sámánhitre „épülő” kultuszok tiszteletétől.
 
Ezt követően egy teljesen fiktív, de mégis félelmetesen ismerős, ezoterikus titkos rend képi analízisét készítette el Gerhes Gábor 2013-as Neue Ordnung című sorozatában, amelynek fotói a Bolond világ képeivel azonos teremben, egymással kölcsönhatásban, párbeszédben szerepelnek. A Neue Ordnung sötét tónusú, fenyegető atmoszférájú alkotásait Umberto Eco A prágai temető című regénye inspirálta, amelynek sejtmagig gonosz antihőse a 19. századi Európa történelmi eseményeinek gyilkos méregkeverője, titkosszolgálatok szenvtelen kiszolgálója, a konspiráció nagymestere. Gerhes fotói persze nem illusztrációk; a félelmet gerjesztő mechanizmusok elmaszkírozott, titkos rendszereinek képi megfogalmazását adják az alkotások, amelyben a történelem hátsó szobáiban történtek kortól és helytől független konstans tényezőkként tűnnek fel a befogadó számára. Gerhes Gábor művészetében a titkos agresszor motívuma már korábban is előfordult; 2004-es Letakart harcosok című alkotásán – amely a Mai Manó Házban is megtekinthető – két alakot látunk, testüket fekete lepel takarja, mindössze ökölbe szorult, fenyegetően az égbe emelt kezük jelenít meg értelmezhető gesztust. Azonban míg a Letakart harcosok című mű még őriz valamilyen groteszkséget, amely nem engedi a figurákat teljesen komolyan venni, közel tíz év múltán, 2013-ban a művész fogalmazásmódjából már eltűnik minden ironizáló szándék.
 
Szépség és erő.     A négy elem – Az erő a szépség útja (Triptichon-részlet), 2015.
A múlt évtizedben Gerhes Gábor művészetének legfontosabb témája az egyén és a hatalom viszonya lett. A huszonegyedik század eleji magyar képzőművészet egyik legfontosabb installációját készítette el e tárgykörben a Capa Központ 2015-ös Jelentés című kiállítására. Mint ismeretes, a tárlaton egyrészt Hitler kedvenc festményét, Adolf Ziegler A négy elem című művét alkotta újra és helyezte olyan kontextusba, amellyel a náci Németország legfőbb kurátorának a nemzeti szocialisták által kiemelten támogatott művét Gerhes semlegesítette, és a tüzet, a földet, a vizet és a levegőt egy-egy allegorikus nőalakkal megjelenítő giccses festmény kortárs szereplőkkel újrajátszott változatával a náci diktatúra ikonoklazmusát írta felül. Az együttes másik fő művét Victor Klemperer: LTI – A Harmadik Birodalom Nyelve – Egy filológus feljegyzései című könyve ihlette, amelyben a zsidó származású tudós éveken keresztül rögzítette és elemezte, hogyan alakult át a nyelv a náci Németországban egy, a társadalom minden tagja által használt gyilkos fegyverré. Az érzelmek monokultúrája, a nyelv helyes használata című installáció számtalan sötét üveglapból állt, amelyeken a legkülönbözőbb betűtípussal olyan szavak újraírásának a programja jelent meg, amelyeket a náci diktatúra propagandáját üzemeltetők – és általában az autoriter rezsimek a történelem folyamán – kiüresítettek, elnyomó jelentésekkel átmérgeztek, és az ember ellen fordítottak.
 
Az utóbbi évek közmegegyezése szerint a posztigazság időszakában élünk. Ennek a kifejezésnek az akusztikája 2016-ban erősödött fel igazán, amikor az Oxford Szótár szerkesztői a post-truth szóösszetételt választották az év szavának. Jóllehet, a kifejezés jóval korábban, 1992-ben tűnt fel először Steve Tesich szerb-amerikai író a Nationben megjelent A Government of Lies című esszéjében. A cikk azt a jelenséget írta le, ahogyan és amiért egy nemzet letesz az igazság kimondásának és megkövetelésének igényéről, és odáig jut, hogy elvárja a mindenkori adminisztrációtól, hogy hazudjon neki.
 
A T megtalálása. Forrás: Mai Manó Ház.
A T megtalálása. Forrás: Mai Manó Ház.   
Gerhes Gábor művészete pontosan azt mutatja fel, hogyan működnek azok a vizuális és verbális stratégiák, amelyek meg- és legyőzik a címzetteket, és a közönséggel való kommunikációja során leleplezi a képekbe és szövegekbe vetett hit működésmódját, amelyekkel ezeket a stratégiákat önmegadó módon legitimáljuk. Gerhes dekonstruálja és/vagy rekonstruálja a mindenkori hatalom képét, széttöri és új művekbe forgatja azt. A Mai Manó Házban látható összegző tárlat utolsó termében Gerhes Gábor 2013-as A győztes a zsákmány jussa című munkája a trófeák formavilágát idézi meg. A preparátumok helyett egy felirat látható a fából készült kör alakú alátéteken: The victor belongs to the spoils. Az alkotás felidézheti a Leviatán képét, miként a posztigazság-állapot belső logikáját is.
 
Gerhes Gábor Hararitól kölcsönzi legújabb, még alakuló, a Der Plan. című tárlaton mindössze pár kép erejéig megidézett nagyszabású Atlas-projektjének kvázi mottóját. Eszerint „A huszonegyedik században a fikció valószínűleg a leghatalmasabb erővé válik a földön (…) ahhoz, hogy megértsük a jövőt (…), meg kell fejtenünk a világnak értelmet adó fikciókat is.” 
 
Gerhes Gábor életműve kezdetektől fogva e fikciók megértésének, konstruálásának, dekonstruálásának egyre bővülő tartománya. Még nem vált általánosan nyilvánvalóvá a posztigazság kifejezés jelentősége, amikor a művész már javában dolgozott azon, hogy feltárja annak működésmódját a kilencvenes évektől kezdődően. Ezt a munkát láthatóan folytatja tizenkét fejezetből álló, nagyléptékű enciklopédikus képgyűjteményével, az Atlas-projekttel is. Az eredetileg a Velencei Biennáléra szánt könyvalapú installáció – amelyet a következő múzeumi évadban a Kiscelli Múzeumban láthat majd a közönség – a megismertetés módszereit az illúziókeltés eszközeiként használja majd. Így a Mai Manó Ház Gerhes Gábor életművének elmúlt negyedszázadban készült fotóalapú munkáit összegző kiállítása nem csak retrospektív, hanem fontos prospektív tárlat is.
 
A kiállítás 2021. augusztus 22-ig látogatható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek