Ezt a hangnemet sikerült megütni a Trip hajón előbb webszínházi, majd élő előadásként bemutatott, Harmsz írásait feldolgozó Ad absurdum előadásnak. Gardenö Klaudia rendező, Komán Attila író és dramaturg, a Képzőművészeti Egyetem látványtervező- és intermédia szakos hallgatói együtt hozták létre ezt a varietészerű, valóságshow vetélkedőként keretezett előadást. A versenyzők a világ legszerencsétlenebb embere címéért küzdenek meg. A tét óriási. Legalábbis annak érezzük, hála Börcsök Olivér túlspilázott műsorgazda/narrátor karakterének, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki rá figyeljen. 

 

Az előadás először és utoljára volt látható élőben, ami egyrészről érthető, mert a szórakoztatás mellett a játék arra fut ki, hogy ki lesz a nyertes. És nem mellesleg a díszlet és a kellékek nagy része megsemmisül. De erről majd később. Másrészről meg sajnálatos, hogy nem játszák többé, mert a budapesti polgári életmód szórakoztató, markáns varietévilága mára már teljesen kihalt, vagy csak töredékes formában, a stand-up comedy-k színpadán él tovább. Ami egy, az európai hagyományban évszázadok óta jelenlévő helyzetre világít rá: hogy a pőre szórakoztatás értéktelen. Szóval van egy kis nosztalgia is az előadásban. Az Ad absurdum vállaltan esztétikai, hangulati élményt akar nyújtani. Nem ettől az előadástól fogunk világmegváltó gondolatokat kapni. De jól fogunk szórakozni.

 

A XX. századi avantgárd varieté és az abszurd humor hagyományából építi fel saját humorérzékét az előadás. Iróniával, altesti viccekkel és már-már egzisztencialista kiábrándultsággal fordul élethez és halálhoz, de már rögtön az elején: a világ legszerencsétlenebb embere címért elsőként egy olyan ember száll versenybe, aki kétszer született meg. Igen, először ott, ahol mindenki, másodszor meg azon a helyen, ahol senki. 

 

És ezen fiatalos, valóságot és tabut nem ismerő, önfeledt humor égisze alatt készültek a vetítések is. Például az a némafilmekre hajazó kollázsvideó, amelyik Kusakov versenyzőről szól. Kusakov életveszélyes sérüléseit ragtapasszal akarja gyógyítani, mígnem annyi sebe nem lesz, hogy az egész testét ragtapaszok borítják, majd egy másik szerencsétlen versenyzővel péppé verik egymást.

 

A nosztalgikus varietéjelleget erősíti a színpad két oldalán helyet foglaló Mingus! Mingus! Mingus! zenekar roncsolt jazz zenéje és az olcsónak tűnő, legközhelyesebb show-kiegészítő: a rózsaszín flitter. A zenekar tagjai és a narrátor is a szoban forgó rózsaszín flitteres nyakkendőt, zakót és hasonló kiegészítőket viselnek. De idetartoznak a szakadt harisnyás, rövid, fekete flitteres nadrágos show-girlök is, akiknek kötelező szépséges, mutatós voltát az óriás szempillás, csábos tekintetű, szem formájú maszkok képviselték.

 

A látvány a fő tartópillére az előadásnak, hiszen a produkció elsősorban a Képzőművészeti Egyetem látványtervező- és intermédia szakos hallgatóinak a bemutatkozása. Így a vetélkedő kereten kívül a jelmezek, kellékek, bábok és a vetítések kreatív designja és profi elkészítése a lényeg. Akár úgy is mondhatnánk, hogy a látványelemek performativitása a cél. Az előadás műfaja ezért is lehetne színházi keretrendszerben megvalósuló multimediális összművészeti alkotás. Hogy látvány-, díszlet-, jelmeztervezők önálló előadást hoznak létre, nem gyakori a magyar színházban, ehhez hasonló volt 2020-ban Kálmán Eszter Domestic Noise című előadása, amiben háztartási gépek tömkelegének látványával és azok hangjaival mesélték el egy átlagos pár átlagos napját. Vagy ilyen volt a temesvári Német Színházban Helmut Stürmer Fuchsiáda színházi installációja, aminek se cselekménye, se tanulsága nem volt, csupán a látvány abszolútuma. Az Ad absurdum látványának élete szorosan együtt mozog a vetélkedő ritmusával: ahogy egyre több versenyző mutatkozik meg, úgy gyorsul fel az előadás ritmusa, elszabadul a pokol, és a bábok, a kellékek, a fehér kartondoboz-díszletelemek szemétdombként halmozódnak fel a játéktér közepén. Az előadás végeztével együtt semmisül meg a látvány a fikciós keretet nyújtó kis történetekkel. 

 

A káoszon Börcsök Olivér uralkodik. Játéka olyan energikus és jó értelemben fárasztó, mint Jim Carrey-é a Maszk filmekben: ugrál, táncol, mindenhol ott van és dől belőle a duma. Kár, hogy a mikroport hangosítása olyan rossz volt. És én egyre kíváncsibb leszek, hogy a sok nyomorult közül ki részesül a világ legszerencsétlenebb embere megtiszteltetésben. De az előadás logikája nem engedi meg, hogy ez egy valódi verseny legyen. A káosz utáni pillanatban, az eksztázisban tomboló Börcsök bejelenti, hogy ő maga a nyertes, vagyis a narrátor, vagyis Danyiil Harmsz. Igaza van: az összes versenyző az ő fejéből pattant ki.