Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IDŐTÁLLÓ LELKI TERROR

Idő
2021. júl. 30.
M. Night Shyamalan új filmje a tőle megszokott egyediséggel és fokozatosan adagolt terrorral férkőzik be a néző tudatallattijába, a kitartóbbakat pedig emlékezetes élménnyel jutalmazza meg. BOZÓ ANTAL KRITIKÁJA.
Gondolhatunk bármit M. Night Shyamalan munkásságáról, ahhoz nem férhet kétség, hogy mostanra minden új filmjének megjelenése önmagában is esemény. A kollektív kritikai és nézői elismeréssel induló, majd a kétezres évek második felére bukott rendezőnek kikiálltott alkotó képes volt visszatornázni magát az elismert filmesek körébe, majd a 2019-es Üveggel ismét elbizonytalanított néhányakat, így nehéz volt megítélni, mit hoz majd következő filmje. Az Idő, mely egy francia képregény, a Sandcastle bizonyos szintű adaptációja, kétségtelenül ízig-vérig Shyamalan-film, azonban hogy a jobb, avagy gyengébb fajtából, az már a nézői elvárások alapján is változó megítélésű lehet.
 

A történet örök horrorfilmes toposszal indít, megismerünk egy családot, akik éppen nyaralnak. Természetesen különleges meghívással érkeztek oda, megvannak a maguk problémái, amelyeket szívesen hagynának otthon pár napra. A szállás látszatra lenyűgöző, a hely meseszép, ezért kapnak is az első adandó alkalmon, hogy egy teljes napot töltsenek el a tengerpart egy elszigetelt részén, távol a többi vendégtől. Hozzájuk csatlakozik két másik család, így kapunk egy tízfős társaságot, akik megérkeznek a film nagy részét adó helyszínre, távozni azonban már nem tudnak, ugyanis hamarosan mind érzékelni kezdik, hogy az idő itt máshogyan telik, felgyorsult. Holttestek kerülnek elő, emberek öregszenek és halnak meg, végül elszabadul a teljes káosz. Mindez összefoglalva érdekes koncepció, ám való igaz, nehezen elképzelhető egy teljes filmként, így Shyamalannak és csapatának rendesen meg kellett dolgoznia, hogy valamit kihozzanak belőle.
 
Az Idő valódi szerzői film: láthatóan alkotójának víziója, ami magán hordozza szerzője filmes tudását. A cselekményvezetés ráérős, de végig feszült, az elénk táruló képek kezdettől fogva precízen megtervezettek és nyugtalanítóak. Ezt a hatást Shyamalan és operatőre, Mike Gioulakis többek között úgy éri el, hogy rengeteg hosszabb jelenetet alkalmaznak, a vágás ritkasága pedig lehetőséget biztosít számunkra, hogy elmélyedjünk a látottakban. Mindeközben a kamera szinte állandó mozgásban van, ahogy a szereplők sürgés-forgását követjük. Ez kezdetben átlagos mindennapi tevékenységekből áll, majd a cselekmény alakulásával pánikba és kapkodó rémületbe fordul át. Mi pedig ott vagyunk, velük együtt sürgünk-forgunk a bizarr és kegyetlen haláltánc részeként.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A kamera időnkénti megállapodásával azonban továbbra sem vagyunk biztonságban. A keretezés látszólag hibás, ám hosszabban elemezve inkább szándékosan bontja fel a szabályokat. Az emberi arcok vagy félig kilógnak, vagy beterítik az egész vásznat, láthatjuk a vonásaikra kiülő félelmet, valamint a sminkesek lenyűgöző öregítő munkáját. Megint máskor az emberi szereplők a kép egy távoli sarkába vesznek, teret adva a nyugtalanító part és a mindent körbevevő sziklák látványának, melyek bebörtönzik őket. A szereplőkkel együtt lassan, de biztosan mi is rájövünk, hogy innen nincs menekvés. Eközben a Trevor Gureckis által szerzett, kezdetben tipikus baljós horrorpaneleket elsütő zenei motívumok a filmmel együtt kezdenek átalakulni, először az idő múlását érzékeltető ismétlődő taktusokká, majd a teljes tébolyba való alászállás alatt egyenesen törzsi rítusokat megidéző, ősi hangokká. Shyamalan filmje elkap minket, körbezár és nem ereszt.
 
Merész ötlet volt mindezt ebben a formában elkészíteni, ugyanis megvolt a veszély, hogy a rendező legnagyobb bukása, a 2008-as Az esemény cselekményének elemei idéződhetnek fel a nézőben. A rémisztő történések hátterében akkor és most is egy természeti jelenség áll, a jelenetek pedig csak annyira vehetőek komolyan, amennyire a színészek képesek hitelesen eljátszani azokat. Ebbe a világba ugyanis nézőként bele kell szokni, elfogadni annak furcsaságait, ha át akarjuk érezni mindazt, amit a karakterek élnek át, nem pedig jókat nevetni rajtuk. 
 
Szerencsére a stáb kivétel nélkül profi színházi és filmes színészekből áll össze. Gael García Bernal és Vicky Krieps pár perces jelenetekben és limitált párbeszédekben jelenítenek meg sikeresen egy több éve tartó házasságot, annak minden boldog és tragikus pillanatával, majd a film végére ebből az alapból hoznak ki valami egészen emberi és mélyen megható pillanatot, ahol játékukban egyesül a szülői aggodalom, a beletörődés fáradtsága és mindaz a sok emlék, amit egy emberélet alatt megtapasztal az ember. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Rufus Sewell velük szemben hálásabb szerepet kapott, mely gyakrabban enged számára teátrálisabb megnyilvánulásokat, ő pedig megtalálja a helyes utat a shakespere-i alakítás és a filmen már túljátszásba, esetleg ripacskodásba fordulás között, jelenléte állandó, gyakran félelmetes, olykor szánnivaló. A legnehezebb feladatot azonban a hirtelen megöregedő gyerekeket alakító Alex Wolff, Thomasin McKenzie és Eliza Scanlen kapta, nekik ugyanis egyszerre kellett átadni átalakulásuk élményét, egy felnőtt testbe szorult gyermeki lélek viselkedését és kétségeit, és hitelesen megragadni a karakterek tragikumát is. Mindhárman kiállják a próbát és megkapják a saját nagyjelenetüket is, ahogy a film összes többi, gondosan válogatott szereplője is.
 
Az utóbbi évek legkülönlegesebb filmélménye az Idő, hiszen papíron nem kellene működnie, s kétségtelen, hogy sokak számára nem is fog. Shyamalan nem fogja többé a kezünket, nem kíván köztes megoldásokra támaszkodni, inkább bedob minket világa kellős közepére és megvárja, kik lesznek azok, akik átvészelik azt ép ésszel a végéig. Addig a befejezésig, mely talán a film egyetlen gyenge pontjaként említhető, ugyanis a rendezőtől megszokott végső csavar itt egyrészt valamelyest kiszámítható, másrészt felesleges, ugyanis csak elvesz az átéltek misztikumából. Szerencsére az összkép így is van annyira erős, hogy emlékezetes maradjon, s bár bizonyos pontokon a cselekményvezetés megbicsaklik és kiütköznek forgatókönyvírói baklövések is, a magabiztos rendezői vízió ezeken is könnyedén továbblendít minket. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek