Térdmagasságig érő deszka zárja el a folyosót a jómódú szülők lakásában, kényelmetlen átlépésre kényszerítve minden arra járót: funkciója a kutya távoltartása lenne, az viszont minden alkalommal, mintha észre se venné, könnyen átszökken rajta. Így aztán ez az éveken keresztül megtartott, működésképtelen eszköz remek szimbólumává válik a kontroll iránti vágy és a kontrollvesztés dinamikájának, ami a Joanna Hogg lenyűgöző, kétrészes filmjében ábrázolt viszonyok legfontosabb mozgatórugója. A legbensőbb impulzusok, a külvilág elvárásai és a kettő összeegyeztetésének görcsös igyekezete közt egyensúlyozik a The Souvenir határozottságában is törékeny hősnője, a Londonban éppen filmesnek tanuló Julie.

 

Tehetségéhez képest a brit Joanna Hogg meglepően lassan került be a filmfesztiválok fősodrába (ennek megfelelően a magyar filmforgalmazást is teljesen elkerülte), mely késlekedés legfőbb oka valószínűleg stílusának keresetlenségében, a látványosság mindenáron való kerülésében keresendő. A The Souvenir első része azonban végre Berlinben, a második pedig Cannes legfontosabb mellékszekciójában, a Rendezők Két Hetében landolt, és ez egyértelműen lehetőséget teremtett számára, hogy szélesebb körben felfigyeljenek enigmatikus filmjeire, amelyek rendkívül tudatos kidolgozottsággal és míves rétegzettséggel mesélik a távolságtartó intimitás zavarbaejtő történeteit. Persze nem tudom, ebben a relatív áttörésben mekkora szerepet játszott az, hogy ezekben a filmekben hagyta el először a korábbi három filmjében védjegyévé vált hosszú, álló kamerával felvett snittjeit, amelyek filmezett festményekként keretezték érzékenyen gyönyörű történeteit.

 

A festészeti referenciát a The Souvenir sem engedi el, hiszen címét is Fragonard-nak az a festménye adja, mely az egyik főszereplő szerint egy fiatal nőt ábrázol, amint szerelme iniciáléit faragja egy fatörzsbe. Az első film egy fiatal, filmiskolába járó későhuszonéves lány önmagával és illékony szerelmével vívott küszködéseit mutatja be. A mindig rendkívül elegáns, nagyvonalú gesztusokkal élő Anthony a külügyminisztérium diplomatájának mondja magát, bár ennél közelebbi munkájáról soha nem derül ki, és, mint Julie-t egy barátja felvilágosítja, a súlyos heroinhasználat egyértelmű jeleit mutatja. Julie azonban – talán a nyitó bekezdésben említett kontroll elvesztésétől való félelmében – mintha nem venne tudomást szerelme rejtett életéről, hosszabb-rövidebb eltűnéseiről, a lány lakásának kirablásáig jutó állandó pénzhiányáról, filmes terveiben viszont szép lassan elveszíti korábban mutatott céltudatosságát.

 

A második film ott folytatja, ahol az első Anthony túladagolásos halálánál abbamaradt, mely esemény remek alkalmat teremt a családban a pátriárka szerepét vivő anyának, hogy visszafoglaljon valamit abból a pozícióból, amiből lánya felnövésével jócskán veszített. Talán az egész film sarokköve az anya-lánya kapcsolat, mely fontosságot az is jelzi, hogy Tilda Swinton és lánya, Honor Swinton Byrne alakítják e szerepeket, így itatva át különös ízzel és téve fajsúlyossá e viszonyt. Az a távolságtartó odafigyelés, amit lényegében Tilda Swinton összes alakításában láthatunk, itt a szinte észrevehetetlen, de határozott irányítással egészül ki. Talán legjellemzőbb példája ennek az a rendkívül rafinált mód, ahogy, bár mindig kicsit húzza a száját, mindig ad valamennyi pénzt lányának (amiből az előbb Anthony kicsapongásait, később pedig a róla készülő filmet finanszírozza), ezzel megadva lányának a saját döntés szabadságának illúzióját, de valójában mindig rajta tartva kezét az események alakulásán.

 

A Cannes-ban most bemutatott második rész középpontjában – melyről Hogg a közönségtalálkozón határozottan állította, hogy első pillanattól tervben volt – Julie diplomafilmje áll, mely az Anthony-val zajlott szerelem mozgóképes emlékművévé válik. A rendezés folyamata során Julie újra a kontroll és annak elvesztésének problémájával szembesül, mikor sikertelenül próbálja színészeinek elmagyarázni a forgatókönyvet, és ezen keresztül azokat a külső szemlélő számára érthetetlen döntéseket, melyeket a kapcsolat során valós életében hozott. A kontroll iránti hiábavaló vágy kérdése a diplomafilm rendezése során is előkerül (nem véletlenül választott vezetői készségeket igénylő szakmát): ekkor nem csak az önismeret, hanem a határozott vezetés terén is kudarcot vall, bizonytalankodásai, utolsó pillanatos változtatásai rombolják tekintélyét a stáb előtt. Talán azzal még nem árulunk el túl sokat, hogy Joanna Hogg leginkább zseniális húzása, hogy mikor a hivatalos diplomavetítésre sor kerül, az Anthonyval való kapcsolat aprólékos, gyerekesen valószerű újrajátszásán alapuló, „iskolás” film helyett mi szürrealisztikus álomfilmet látunk, ami Julie belső működésmódjának valódi mozgatórugóit tárja fel.

 

A lakásbelsők jellege, beosztása, struktúrája Joanna Hogg minden korábbi filmjének már központi eleme, szinte második főszereplője volt, ugyanis ezek az épített terek alapvetően határozzák meg a szereplők mozgáslehetőségeit és az egymáshoz való viszonyokat: ki hol alszik, mely mértékben zárhatja le a saját privát terét, hogyan keretezik őket a falak, ajtók és sarkok. A cikk elején megidézett kutya-sorompó ebben az értelemben is jelzésértékű, de Joanna kétszintes londoni lakásának beosztása, a különböző helyiségek közti ingázás alapvetően határozza meg az első film dinamikáit. A másodikban a diplomafilm forgatása során a stúdióban újraépítik a lakás nagy részét, ami a forgatáson túl arra is lehetőséget teremt, hogy egyre többször elbizonytalanodjunk az éppen látott jelenet helyszínét és valósághoz való viszonyát illetően. A főszereplő Julie-nak pedig ez remek alkalom, hogy távolról megidézve Charlie Kaufman Synechdoche New York-ját, egyenesen beköltözzön az önnön emlékeiből épített emlékműbe.

 

Elemezhető persze a rengeteg utalás, a komplex rétegzettség, a szereplők egyszerre életszerű és szimbolikus jelenléte, azonban ezeket a filmeket leginkább megélni érdemes. A The Souvenir egyértelműen beteljesíti egy nagy formátumú szerző születését, Joanna Hogg finom, érzéki és intellektuális jellegében egyaránt komplex filmművészete oly mértékben beérett, hogy arra már Cannes is felfigyelt. Igaz, a magam részéről azért visszasírom azt a formai feszességet és kontrolláltságot, ami a korai filmjeit (főleg a 2010-es Archipelago-t és a 2013-as Exhibition-t) meghatározta.

 

A film adatlapja itt található.