Lepukkant betontermet sikál nagy odafigyeléssel három, kissé elveszettnek tűnő férfi, kisebb-nagyobb kefékkel súrolják zaklatottan a falakat és a padlót. Már néhány perc után gyanút fogunk, de amikor elkezdenek hajszerű csomókat találni a repedésekben, egyértelművé válik: egykori gázkamrában járunk.
Mundruczó Kornél a vadonatúj Cannes Premiere szekcióban bemutatott filmjében újabb kényes, fontos és a maga problematikusságában aktuális (szinte trendi) témát ragadott meg: a holokauszt-trauma terhes örökségével foglalkozik. A nemrég a Born in Auschwitz dokumentumfilm kapcsán itthon is tematizált kérdés középpontjában az a lelki teher áll, amelyet a túlélőkére következő generációknak kell óhatatlanul elviselniük, akiknek a családot és a közösséget ért agresszió emlékének árnyékában kell megfogalmazniuk önmagukat.
Úgy tűnik, az identitásképzés központi elemeként működtetett közösségi emlékezetpolitika és -gyakorlat a harmadik generáció esetében az identitás megtalálásának és megfogalmazásának gátjává válhat: a trauma túl távoli az azonosuláshoz, de a közösség ahhoz túl elevenen tartja, hogy a fiatal tőle függetlenül fogalmazhassa meg önmagát.
Mundruczó ennek megfelelően három fejezetre osztotta Németországban bemutatott színdarabjának filmverzióját (Az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk). A fentebb megidézett nyitójelenet az Auschwitzban születetteknek állít kísérteties mozgóképes emlékművet, a második a gyerekek generációjának szülőkkel folytatott éles vitáját vizsgálja Monori Lili és Láng Annamária elképesztő (bár néhol túlírt) dialógusában, az utolsó pedig a harmadik, magát elveszettnek érző generáció útkereséseit dolgozza fel egy tinitörténeten keresztül. Három, stílusában, attitűdjében és fogalmazásában nagyon különböző jelenetet látunk, az első szinte teljes szótlanságát a szavak egy helyben toporgó burjánzása követi, míg végül egy fordulattal bíró történet zárja a sort.
 Láng Annamária és Monori Lili a filmben |
Az Evolúcióban Mundruczó igazi formanyelvi tour de force-ot mutat be, szupersztár operatőrével (Yorick Le Saux) együttműködve mindegyik fejezetet a tavalyi Pieces of a Woman nyitásához hasonlóan egy-egy virtuóz snittben vette fel – illetve rejtett vágásokkal ennek illúzióját kelti. A kamera egyrészt a szereplők között mozog, cselekvéseiknek vagy dialógusuknak megfelelően köröz körülöttük, mindig láthatóvá téve a lényeges elemeket, de mindhárom esetben szédítő térbeli ugrásokat hajt végre, merészen lép ki a szabad térre és vissza épületekbe, lakásokba. A kamera és a szereplők mozgásának e szenzációs koreográfiája révén az emberi szemszög szinte észrevétlenül lép át egy más dimenzióba, ahonnan, még ha később vissza is tér, az emberi lépték eltűnik, és vizuálisan megtapasztalhatóvá válik az elvonatkoztatás. A film nézése közben szinte testileg éljük meg a közelség, az odatartozás, illetve a távolság, idegenség érzését.
Az Evolúció ellentmondása azonban, hogy bármennyire filmszerű is az operatőri munka, az egész mű jelrendszere túlzottan magán viseli a színházi eredetet. Az első két fejezet a viszonylag realisztikus kiindulóponttól egyre elrajzoltabbá válik, míg erőteljes, érzésem szerint elsősorban színházi jelrendszerben hatásos gesztusban ér véget (a második jellegében és erejében erősen emlékeztet a Látszatélet körbeforgó lakására és annak a Jupiter holdjában történő megidézésére). A színpadi tér és helyzet önmagában elvonatkoztat, ha ezen belül anyagiságukban erős elemek jelennek meg hirtelen, azok fizikai, materiális jelenlétük miatt tudnak hatni. Filmen azonban ugyanez a logika – az elvontságba behúzott közvetlenség – pont a közvetítettség, a néző és a látvány anyagi mivoltának elkülönülése miatt nem ugyanazt a hatást eredményezi.
 |
A legújabb Mundruczó-film már a címével is meglehetősen optimista gondolatot sugall, arra utal ugyanis, hogy a nehézségek és gyötrődések ellenére generációról generációra valamilyen fejlődés figyelhető meg abban, ahogy egyre jobban sikerül eltávolodni a terhes örökségtől, az itt fel nem tárható befejezéssel pedig szinte valószerűtlenül pozitívra hangolja a történetet. Ezzel nem csak az a baj, hogy némiképp az evolúció kifejezés félreértésén vagy felszínes értelmezésén alapul, hanem számomra úgy tűnik, mintha – kifejezetten a harmadik fejezetben – nem venne tudomást a társadalmi valóság sokkal borúsabb alakulásáról.
Természetesen egy ilyen műtől nem várható el a realizmus, azonban ahhoz, hogy nemzetközi/európai szinten relevánsan tudjon bekapcsolódni a dolgaink alakulásáról folyó intellektuális diskurzusba, ennél reflektáltabban, kiforrottabban kellene megszólalnia. Az Evolúció némely elemében szemkápráztató formanyelvi bravúr, de mivel nem tudott eléggé eltávolodni színházi eredetétől, inkább egy kisebb lépcsőnek tekinthető Mundruczó egyre veretesebb életművében, mintsem a következő nagy műnek. Tekintettel az elkészítés váratlan és gyors mivoltára azonban ez nem is volt elvárható.
A szerző a fesztiválon a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének támogatásával vett részt.