Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAGYAR A MAGYARNAK

Szigligeti Ede – Mohácsi testvérek – Horváth János Antal: Liliomfi / Váci Dunakanyar Színház
2021. júl. 5.
Van egy pöpec nyitány: a játszó személyek magyar komédiát követelnek a népnek, és ígérik, hogy ők bizony azt fognak feltálalni nekünk. És máris elhangzik egy csúnya szó – a közönség egyelőre tartózkodóan fogadja. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Decsi Edit és Takács Géza
Decsi Edit és Takács Géza
A Váci Dunakanyar Színházban vagyunk – ez az egyetlen tisztán önkormányzati fenntartású vidéki színház, ugyanis a város polgármestere és közgyűlése nem engedett a kormányzati és minisztériumi zsarolásnak, de még az ártásban-ármánykodásban fáradhatatlan Rétvári Bence manipulációinak sem. Van tehát független színház – és igen kevés pénz.
 
Mindez szépen látszik a színház első saját produkcióján: a Liliomfi díszlete nagyjából öt forint húsz fillér lehetett, raklapok idelent és káposztáshordók (?) odafent. Előbbiekből minden bútorféleség kitelik, utóbbiak még némi fényjátékra is alkalmasak. A látvány Szabó Márton Istvánt és Tóth Hajnit dicséri.
 
A függetlenség pedig a felszabadult, ámde nem fékevesztett komédiázáson látszik. Horváth János Antal nem csak rendezte az előadást, hanem tovább is írta a Mohácsi testvérek által már alaposan megdolgozott Szigligeti-darabot – ráadásul a színlap szerint ebbe a továbbírásba bekapcsolódott a színtársulat és Vecsei H. Miklós is, szóval igazi kollektív alkotómunka eredménye, amit látunk.
 
Molnár Bence és.
Molnár Bence és Berki Szofi    
És ennek a kollektivizmusnak része vagyunk mi is, a közönség, melynek tagjai főleg váciak, akiknek a többségét alighanem meglepetésként érte a helyben eddig szokatlan színházi nyelv és játékstílus. Ezzel magyarázható, hogy a kétrészesre húzott produkció első fele alatt visszafogottság és lassan oldódó feszültség uralkodott a nézőtéren; mi viszont, szakmabéliek egyrészt a verbális és egyéb poénok egy részét ismerősként üdvözöltük, másrészt nagyokat nevettünk a szépen illeszkedő újabb viccekbe, amelyek – például a színészképzéssel összefüggő reflexiók, a soha ki nem múló „pusztulattal” – amúgy nem is olyan vicces viccek.
 
Szellemfi és Camilla kettősével indul a játék – Molnár Bence Szellemfije jól hazudja Liliomfinak magát, és belejátssza „a főszereplő legjobb barátja” színházi kliséjének némileg melankolikus árnyalatát is. Berki Szofi meg amolyan népszínművesre veszi Camillát – de hát őt bizony nemcsak Szigligeti írta kicsit ostobácska lúzernek, hanem rátesz néhány lapáttal Mohácsi és most Horváth János Antal is.
 
Szilvai professzort az extravagáns külsőtől, hosszú ősz hajtól megszabadult, konszolidáltra vett Dióssi Gábor játssza; sajnálatosan hallható szövegproblémákkal, amelyeket az amúgy bohózatba hajló stíl sem tud elfedni – a figura humorának finom rétegei sajnos elvesznek az alakításában.
 
Takács Géza és Molnár Bence.
Takács Géza és Molnár Bence.   
Horváth János Antal transzparens előadást rendezett, ami – tekintve a népes szereplőgárdát, valamint a bohózati szerepcseréket és kavarodásokat – nem kis dolog. Mert az rendben van, hogy a zsúfoltnak tetsző parányi színpadon többen mozognak és beszélnek egyszerre, és a néző nem mindegyiküket követi a tekintetével, és nem mindegyiküket hallja vagy érti – a bűvészmutatvánnyal felérő rendezésnek mintegy észrevétlenül ki kell emelnie, láttatnia és hallatnia kell azt a személyt és hangot, aki a történet szempontjából éppen a legfontosabb. Horváth ezen felül ügyesen épít: a helyzet szépen „fokozódik”. Az élőzene – merthogy a háromtagú zenekar is felfért valahogy két raklapra – nem aláfest, hanem belebeszél a játékba.
 
Decsi Edithez és Trill Beatrixhoz volt már szerencsém ebben a darabban: Kecskeméten Trill Mariskát játszotta, aki mind Liliomfi, mind a színészet iránt olthatatlan szerelemre gyúl; Decsi pedig Erzsikét, Kányai fogadós leányát, aki Gyuri pincérhez menne feleségül. Most épp fordítva: Decsi Edit a „primadonna”, Trill Beatrix a „szubrett”, hogy az operett szerepeit is iderángassuk egy pillanatra, elvégre Szigligeti, és nyomában a többiek elbírják. Jók mindketten; az a bizonyos duplafenekű játszás (amikor a szöveg és a gesztus gyakran kétfelé „beszél”), ami főleg Mohácsinál jellemző, most náluk is anyanyelv.
 
A második részre a közönség is egyre jobb lett: belejöttünk a nevetésbe. A vak menyéthez címzett fogadóban összegyűlő kompániában Kányai fogadós a karmester – Gémes Antos nagy gusztussal és nagy hangerővel vezényel; alakításának súlypontja az a monológ, amelyben őt, az egykori orvostanhallgatót a Szilvai professzor, aki most épp a fiát keresi itt a fogadóban, kirúgta az egyetemről, és látványos pályamódosításra kényszerítette. Ezt a történetet aztán Szilvai is elmeséli, kevésbé viccesen.
 
Sok jó ember... Jelenet az előadásból. Forrás: Váci Dunakanyar Színház. Fotó: Juhász Éva.
Sok jó ember… Jelenet az előadásból. Forrás: Váci Dunakanyar Színház. Fotó: Juhász Éva.   
Mint tudjuk, Szigligetinél a bonyodalom középpontjában a sokáig meg nem jelenő ifjú Schwartz áll; Kányai fogadós ugyanis neki szánja Erzsike lányát. Ifjú Schwartzból az eredeti műben is több van, de annyi azért nincs, mint ebben az átiratban, amelyből ki nem maradhat, hogy még egy nő is férfinak öltözik… Az öreg Schwartz, aki a kavarodás csúcspontján toppan be, hogy végképp semmit ne értsen, Felhőfi-Kiss László játékában határozottan ódzkodik a rendteremtéstől, amire amúgy semmi esélye.
 
Liliomfi, a sztár, a színészceleb: Takács Géza. Alaposan megágyaznak az első bejövetelének (egy másik nézőpontból: magasan a léc), de ő hozza, amit kell, mégpedig nem sztárként, nem celebként, hanem amolyan igazi, a szakmával és az élettel egyfolytában küzdő vándorszínészként. Ezt akarja, és kész. És most éppen Mariskát is akarja – az ő Romeójának  most Mariska a Júliája (Varga Fekete Kinga Rózája hol szomorúan, hol dühösen szemléli a bimbózást és a virágzást) –, és bár szerencsés (?) véletlenek folytán ez a frigy egybeesik az atyai elvárással, mármint azt követően, hogy az öregúr kénytelen-kelletlen lemond „Júliáról” , hosszú és gyermekáldásban gazdag jövőt nem jósolnánk ennek az életben maradó Romeo és Júlia párosnak. De ez már kívül van a darabon, kritikusi rosszindulat csupán. Minden esetre Takács Géza játékának rétegzettsége táplálja ezt a gyanút.
 
És akkor megvan a rendes happy ending: Erzsike ugyancsak némi trükközés és cselvetés után megkaparintja a csóró Gyuri pincért – Medveczky Balázs téblábol, ahogy kell –, jöhet a finálé. Ekkor már a közönség is jó játszótárs – Vác bevétele sikerült, egyelőre legalábbis. Horváth János Antal pedig szépen feltörte a kemény diót.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek