A filmműfajok közül talán a slasher közönsége és annak elvárásai változnak a leggyorsabban: az ingerküszöb folyamatos emelkedése mellett a nézők is hamar cserélődnek. Akiket még borzongatott a Sikoly önmagára reflektáló brutalitása, azoknak a húsz évvel későbbi és ugyanarra az alapra építkező Sikoly-sorozat már nem tud újat nyújtani. Az azóta tinédzserkorba lépő fiataloknak viszont annál inkább, hiába nem változott semmi a slasherben.

 

Ugyanez a csapdahelyzet jellemzi A félelem utcája első részét, ami már a látszatát sem akarja kelteni a korszerűségnek, de a retróhorrort a millennium után születettek élményeivel színesíti. Az LMBTQ és politikai korrektség korszaka így szüremkedik vissza az 1994-be helyezett cselekménybe, ami ezzel együtt is hozzásimul elődeihez. Az R. L. Stine regényfolyamából készült trilógia első darabja magán viseli a tinihorror és a slasher hátrányait is, de az előnyöket nehezen tudja felvillantani.

 

1994-ben a beszédes nevű Shadyside-ban egy újabb brutális gyilkosság történt. A helyi plázában az egyik ott dolgozó fiatal végzett több társával, de a fiktív kisvárosban olyan gyakran történik ilyesmi, hogy mindez aligha érdekli a helyieket. Deena (Kiana Madeira) és testvére, Josh (Benjamin Flores Jr.) a vérfürdő után ugyanúgy megy középiskolába, mint előtte, ahol csak az unott megemlékezés jelzi, hogy történt valami borzalmas. 

 

A település testvérvárosában, Sunnyville-ben a nemtörődömség helyett a szerencsétlenebb sorsú Shadyside ekézése lesz a középiskolai bullying forrása. Az elit város gimnáziumába jár Deena volt párja, Samantha Fraser (Olivia Scott Welch) is. A két lány között egy futballjáték során vita alakul ki, ami hamar a meccs utáni hanyag autósüldözésbe, majd balesetbe torkollik. A két város között a fiatalok rátalálnak egy sokszáz éve eltemetett boszorkány földi maradványaira, és a sír megbolygatását átok követi. A csapat gimnazistát rég halott gyilkosok kezdik üldözni, a rendőrség és bármilyen felnőtt hitetlenkedése miatt pedig egyedül kell szembeszállniuk a gonosz erőkkel.

 

A félelem utcája keverni próbálja a coming of age románcot a hentelős horrorral, de a két pólus úgy taszítja egymást, mintha soha nem is keveredett volna a filmtörténetben, pedig a már említett Sikolyban is kiegészítette egymást a kettő. A félelem utcája ennek ellenére úgy utal a horrorelődökre, köztük a Halloweenre vagy a Péntek 13. filmekre, hogy semmit nem tud elsajátítani, ami ott működött. A horrorrém, pontosabban -rémek súlytalanságuk miatt hétvégi matinébe illőek, a románc pedig átélhetetlen, köszönhetően a szereplők bugyutaságának. Egy hőst átélhetővé tud tenni, ha megismerjük a hibáit, az viszont taszító, ha a hibák mellett nem szerepelnek pozitív tulajdonságok. A slasher oldalról közelítve nem is róhatjuk ezt fel A félelem utcájának, hiszen a szereplők eleve halálra vannak ítélve, de a tinidráma igényelné az emberközeliséget, amit a film egyetlen kínos párhuzamos szexszekvenciában akar elérni.

 

Leigh Janiak filmje esélyt sem ad a nézőnek az azonosulásra. Ha a slasher eleve hátrányos helyzete nem lenne elég, az írói tevékenység sincs a film szolgálatára, viszont a nagyobb strukturális hibák miatt ez még nem is a legnagyobb probléma. A film első jelenetei olyan mértékben felépítetlenek, hogy alaposan elbizonytalanodunk: tényleg ez lenne a végleges vágás? A film az első szekvencia végén mindjárt megöli legnagyobb sztárját, a plázai alkalmazottat játszó Maya Hawke-ot, utalva a Sikoly elhíresült bravúros nyitójelenetére. Ám míg Wes Craven filmjében a formabontó nyitányt átgondolt és felépített film követi, aminek a hangulatát alapozza meg az első jelenet, addig A félelem utcájában aligha szolgál az első jelenet többlettartalommal, így a film egyszerűen kétszer kezdődik el. Pechünkre a ritmikai hibák a következőkben sem enyhülnek, a streaminghez szokott szemnek is túlságosan siet a film, ami érthető, hiszen feledtetni szeretné velünk a félkész karaktereket.

 

A félelem utcája megbukik, amikor közös nevezőre akarja hozni a horrort a melodrámával, de külön-külön sem sikerül győznie egyik téren sem. A románc esetlenségét legalább elfogadhatóbbá teszi a slasher üdítő vérgőze. Szerencsére a tinihorror nem spórol a vérrel és a kreatív halálnemekkel sem. A horrorhalál performatív jellegét támogatja a műfajban egyébként sokat látott helyszínek változatossága is a kontrasztos és színes világítási technikával együtt. Azért giallora jellemző, rikító vérre ne számítsunk, de frissítően hat minden jól sikerült tizenéves áldozat. A veszélyt jelentő rémek azonban kevéssé nyújtanak maradandó élményt, a jól ismert állarcos késelő, de a csuklya mögött rejtőző fejszés gyilkos is szolgálja a boszorkányt, aki mintha felsorolná a szubzsáner jellemzőbb szereplőit. A természetfeletti és egyelőre hézagos magyarázat sajnos képtelen összefogni a gonosz erőket, így kontextus nélkül slasher helyett egy elborult fényképalbumot kapunk, ahol a szörnyek küllemben eltérnek egymástól, de felsorolva őket élüket veszítik.

 

A Netflix a forró nyarat borzongatással kívánta feldobni a három filmből álló A félelem utcája adaptációjával, aminek újítása, hogy hosszas várakozás helyett hetente érkezik az új rész. Az első, 1994-ben játszódó történetet a hetvenes évek követi, majd a megmagyarázhatatlan eseményekre a 17. századi utolsó rész kínál végső megoldást. A trilógia első darabját nézve viszont a progresszivitás helyett csak a kereskedelmi jellegű figyelemfelkeltést látjuk a gyorsan folytatódó trilógiában. Sajnos A félelem utcája vállaltan marad a 90-es években, és inkább visszafelé halad az időben, hátha el tudja szédíteni a nézőt, de a film ritmusa és a karakterek hatalmas hibái miatt erre esély sincs. A tinihorror közönség azonban már kicserélődött, így talán a műfajban kevésbé jártasaknak még akár elfogadható is lehet a feledhető hentelés.