Először magáról az Impulse-ról: rendszerváltó fesztivál ez, ami 1990-es alapítása óta német nyelvterületről, azaz Németországból, Ausztriából és Svájcból hív olyan produkciókat, melyek a kőszínházi struktúrán kívül készültek. Egykor talán a berlini Theatertreffen független párrendezvényeként lehetett meghatározni, ma a sok átfedés miatt ez a kép is árnyaltabb. 

 

Nem utolsó sorban épp az Impulse-nak köszönhetően vált lekövethetővé az a színháztörténetből ismerős folyamat, melynek során a periférián megszólaló új hangok az évek-évtizedek múlásával egyre meghatározóbbakká váltak, azaz a centrumba kerültek nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt: az Impulse olyan csapatokat, alkotókat fedezett fel a német (és világ)színháznak, mint a She She Pop, René Pollesch, vagy a Rimini Protokoll. 

 

2018 óta, egyelőre 2023-ig biztosan Haiko Pfost dramaturg, kurátor a fesztivál művészeti igazgatója, aki munkatársaival a vetésforgószerűen Kölnben, Düsseldorfban és Mühlheim an der Ruhrban megrendezett programot három biztos pillérre alapozza. Apropó, biztonság: a német kulturális minisztérium és az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány kormányzata által finanszírozott fesztivál kiegyensúlyozott, fix büdzsével rendelkezik, így nemigen kényszerül kompromisszumokra a meghívottak válogatásakor, sőt évekre előre tud tervezni – csak mondom, hogy így is lehet. 

 

Vissza Pfost koncepciójához: az évad leginkább figyelemre méltó független projektjeit összegyűjtő Showcase terminusa nálunk sem ismeretlen. Az Impulse esetében hatfős előválogató zsűri állítja össze a címlistát: idén kilenc előadást választottak (és néhány tavalyról is átcsúszott), a bizonytalan vírushelyzet miatt némelyik élőben, mások élőben és online jöhettek létre, de azok a produkciók is, melyek a járványügyi előírások miatt nem utazhattak Kölnbe, kaptak anyagi kompenzációt. Ez utóbbi gesztus fontosságát aligha kell részletezni: a menedzsment célja a bizonytalanságnak kitett művészet és művészek közvetlen támogatása.

 

Ami a másik két „lábat” illeti: a Düsseldorfban és online zajló Academy idén egyrészt a fesztivál történetének elmúlt évtizedeit művészeti projektként dolgozta fel, aktívan gondolkodva arról, mit is jelent, mit képviselhet ma egy színháztörténeti archívum. Másrészt a Lost in Space? címet viselő online konferencia és a kapcsolódó offline szeminárium a pandémia közben-után elveszett, eltűnő és átalakuló testekről, közösségekről szólt: mások mellett pszichiáter és koreográfus, aktivista és performer számolt be az elmúlt másfél év rövid és hosszú távú tapasztalatairól. Végezetül az idén Mülheim an der Ruhrba helyezett City Project valójában egy igen izgalmas virtuális installáció volt: a városban a szegények és gazdagok között egyre tágabbra nyíló szakadékot egy 120 méteres, a folyó fölött ívelő hídba szúrt olló hivatott jelképezni. A Club Real projektjéről városszerte sokan elhitték, hogy valóban létre fog jönni: a közzétett dokumentáció, a kapcsolódó akciók, plakátkampányok, telefonos konzultációk és sajtótájékoztatók megtették hatásukat. Ahogy az alkotók fogalmaztak, valós fikció született. 

 

Talán ebből is látszik, hogy az Impulse esetében a nem versenyként felfogott főprogrammal, vagyis a meghívott előadásokkal egyenértékű a sokszínű, számos ingyenes eseménnyel megrendezett szatelitprogram: a menedzsment tudatos döntése, hogy testi, lelki, szellemi táplálékkal egyaránt szolgál a közönségnek és a színházi szakmának. Az alkotókat nem öntömjénező beszélgetésekre invitálják, hanem meghívott szakértők közreműködésével érdemi párbeszédet generálnak velük és közöttük. Tehetik ezt már csak azért is – és ideje áttérni néhány látott előadásra –, mert a válogatásban szereplő alkotók mindegyike erősen reflektív viszonyban van a mai (német) társadalom valóságával, ráadásul komoly teoretikus felkészültséggel bírnak, vagyis az alkotómunka mellett az arról szóló beszéd generálásában is részt vesznek.

 

Milyennek tűnik a látottak alapján a mai német (nyelvű) független színház? Az összképről nem merném kijelenteni, hogy reprezentatív volna, néhány markáns gondolati irány mégis világosan látszik. A válogatásba került alkotókat szinte egytől egyig foglalkoztatja az emberi test helye és szerepe a kortárs társadalomban: a szexust a maga sokszínűségében éppen olyannak mutatják be, amilyen, azaz folyékony és változékony territóriumként. Síkra szállnak a nyílt vagy elfedett, gyakran strukturális társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Szociális érzékenységük kézzel tapintható: nem pusztán nem félnek véleményt nyilvánítani égető társadalmi kérdésekben, a részvételi forma révén gyakran közvetlen cselekvésre buzdítanak. A pandémia miatt (is) gondolkodnak a túl gyorsan változó világról, benne idősekről és fiatalokról, párbeszédet sürgetve a két, gyakran elkülönítve kezelt csoport között. Mindezeken felül az előadások osztoznak abban is, hogy legtöbbször képesek humorral, (ön)iróniával közelíteni a legsúlyosabb témákhoz is.

 

Ilyenekből pedig nincs hiány: 2000 és 2007 között Németország hét városában összesen tíz gyilkosságot követett el a Nationalsozialistischer Untergrund nevű neonáci terrorszervezet, főleg törökök ellen, de az áldozatok között egy görög férfit és egy német rendőrtisztnőt is találunk. A képzőművészeti háttérrel rendelkező, Stuttgartban élő Ülkü Süngün Takdir. Die Anerkennung című előadása valójában közösségi hanginstalláció: a fesztiválnézők Kölnben élőben, én Zoomon lehettem részese a pofonegyszerű ötletre épülő, ám annál megrendítőbb, néhány perces akciónak. Az emlékezés, a migráció, az identitás kérdéseivel más projektjeiben is foglalkozó művész elmondta, hogy még a gyilkosságsorozattal behatóan foglalkozó újságírók is pusztán „az áldozatok” megnevezéssel illették a tíz halottat, miközben nevek, sorsok, életek semmisültek meg a halál pillanatában. 

 

A Takdir a felejtés ellen lép fel, amikor egy köztéren elhelyezett asztalnál helyet foglaló Ülkü Süngün egy-egy vállalkozó kedvű járókelőt gyors nyelvlecke keretében megtanít arra, hogyan kell kiejteni a többségében török áldozatok nevét helyesen. A játékos beszédóra mélyre megy: a nevek mikrofonba történő ismételgetésével, majd kihangosításával Theodoros Boulgarides, Michèle Kiesewetter, Habil Kılıç, Mehmet Kubaşık, Abdurrahim Özüdoğru, Enver Şimşek, Süleyman Taşköprü, Mehmet Turgut, İsmail Yaşar és Halit Yozgat az egyszeri néző-résztvevőtől kapja meg a címbe foglalt elismerést, főhajtást, tiszteletet, amiről a többségi társadalom képviselői még csak el sem gondolkodnak.

 

A reflexió hiányára hívja fel a figyelmet okos, jófajta humorral Joana Tischkau Playblack című koncertperformansza is. Az európai független szcéna sok előadója indult a giesseni egyetemről: ez az előadás Tischkau ottani mesterszakos diplomamunkája. A 90-es évek népszerű tévéműsora adott ihletet, hogy az előadó a szórakoztatóipar kódolt és vállalt rasszizmusáról beszéljen. A Németországban sugárzott Mini Playback Show (magyar megfelelője az 1991-ben indult Tátika – Sztárok kicsiben volt) lényege szerint a legnépszerűbb popszámokat az adott előadónak beöltöztetett gyerekek playbackelték az adásban, tátogás közben imitálva az énekesek, együttesek jellegzetes gesztusait, testbeszédét. 

 

Tischkau két társával gyakorlatilag újrajátssza a show egy elképzelt adását, leleplezve a műsort szervező hazugságot arról, hogy egy/a résztvevő gyerek bármi lehet, ha elég tehetségesen playbackel – és ezt értsük a lehető legtágabban: se nemre, se bőrszínre nem voltak tekintettel a műsorkészítők, a gyerekeket pusztán kihasználták, akár a blackface hagyomány játékba vonásától sem visszariadva. Tischkau performansza tökéletes másolat, hommage és paródia egyszerre: nem arról van szó, hogy a politikai korrektség divatos jelszavát előkapva utólag meg nem történtté kívánná tenni a műsor egykori sikerét, inkább az újrajátszáson keresztül kérdez rá annak mai szemmel nézve igencsak kínos működési mechanizmusára. 

 

Kérdések szervezik az Amszterdam és Melbourne között ingázó Samara Hersch Body of Knowledge (at Home) című, Zoomra és Whatsappra optimalizált előadását is, amely nem mellesleg az utóbbi másfél évben általam látott, az online formával kacérkodó produkciók közül talán a leginkább emlékezetes marad. A struktúra látszólag egyszerű, végiggondolva azonban komoly szervezést és háttérmunkát igényel. Az előadás offline verziója 2019-ben turnézott Európában és Ausztráliában, bár a telefonnak ott is kéznél kellett lennie: mi most egy Zoom-hívásban találkozunk úgy tucatnyian, hogy aztán az „előadás” bő egy órája alatt minden résztvevő három hívást kapjon Whatsappon keresztül, méghozzá ausztrál tinédzserektől.

 

Az én beszélgetőtársaim 17 és 19 év közöttiek voltak, két lány és egy fiú, akik miután röviden meséltek magukról, célzott, elég jó, merthogy kellőképpen provokatív kérdéseket tettek fel az életemmel, munkámmal, családommal kapcsolatban. Ügyes és izgalmas a dramaturgia: az első beszélgetés felütését egy előzetesen átküldött, nekem kedves kamaszkori sláger jelenti, és egyszer csak azon kapom magam, hogy a vonal másik végén lévő ismeretlennel kedélyesen csevegek a kamaszéveimről. A három párbeszédben néhány, jól megválasztott téma kerül szóba lelki problémáktól családi viszonyokon át a szexualitásig és messzebb: a minket faggató kamaszok az érett, tapasztalt „nézőtől” tanácsokat, ötleteket kérnek, és mint minden jó riporter, pompásan tudnak hallgatni, de azt is nagyon jól érzik, mikor kell megszólalniuk. 

 

A három, egyenként 15-20 perces csevej után újra irány a Zoom, ahol ezúttal a név és kép nélkül bejelentkező tinédzserek, azaz előbbi beszélgetőtársaink egymással osztják meg a tőlünk begyűjtött tapasztalatokat, tanácsokat. Némi gondolkodás után világos, mennyi lehetséges veszélye van a projektnek, ugyanakkor Samara Hersch biztosít minket arról, hogy a kamaszokkal szakértői csapat dolgozza fel a hallottakat. Azt is elárulja, hogy a fiatalok alapvetően saját, némileg újrafogalmazott, átstrukturált élményeiket osztják meg velünk, vadidegenekkel, akikkel jó eséllyel soha nem fognak élőben találkozni. Az anonimitás kölcsönös védelmet ad, őszinte póztalanságuk, aligha eljátszható kíváncsiságuk zavarba ejtő, nagyszerű élmény. És közben az ember arra is rájön, hogy igen, ilyen lehet egy jófajta találkozás egy fiatalemberrel.