Buhera-esztétika, 1967-es évjáratú táncdalfesztivál, 100 ml diétás Terry Gilliam, megszórva hungarocell űrhajóval és egy csipet Queer-eye-candy-vel. Turmixgép: ON. A hozzávalók láthatóan nem elegyednek tökéletesen, de nem is ez a cél. Mélytányérba kiöntve Nintendo Zapper kontrollerünkkel két percig kevergessük, hogy a rágósabb darabok ne süllyedjenek a püré aljára. Croissant-nal és csillámporral tálaljuk.
Badits Ákos fogása néhol rágósabb, de nagyrészt könnyedén csúszik le a torkunkon; azoknak ajánlott, akik szeretik csomósan a tejbegrízt, és még frissen, melegében fogyasztják. Badits receptjéből ugyanis sugárzik az elevenség és az elkötelezettség: merészen bánik a hozzávalókkal, igyekszik rámutatni, hogy erősen eltérő ízek is közös nevezőre hozhatók. Műve nem csak különböző zsánerekben készült, de friss alapanyagainak különleges anakronisztikus ízvilágot kölcsönöz a 60-as és 80-as évek nosztalgiájának sajátos bukéja. Amikor pedig épp saját innovációinak zsákutcáiba ér, mosolyogva tudatja velünk, kinek a fűszeres polcához nyúlt további ötletekért.
A művész lakmározó vendégeiként eltévedt időutazóvá válunk: Kádár lambériázott falai és villódzó neonlámpái közül kilépve a jelenkor Budapestjén találjuk magunkat, nyomunkban pedig a steril és minimalista jövőképek terminátora (Árpa Attila) lohol. Célja, hogy a bolygójáról elszökött falánk űrlényfiút (Takács Zalán) felkutassa és likvidálja. A kerekded szökevény azonban épp az űrszemét-elmélet fiatal teoretikusa, Panna (Walters Lili) segítségével igyekszik megtalálni a késő 60-as évek magyar slágereinek nagyasszonyát, Zalatnay Saroltát, elvégre az ő énekhangja csábította Földünkre.
Így válik a Terminátor 2. – Az ítélet napja keményvonalas science-fiction világából szoc-mágikus-realizmus. A 20. század második felének jól ismert díszletei között földöntúli csodák történnek: az egyik szereplő érintéssel nyeri ki számítógépes adatbázisok információit, egy másik pedig pillanatok alatt visszanöveszti levágott karját. Ilyen értelemben Badits Űrpiknikje Bodzsár Márk Drakulics elvtársának parodisztikus stílus- és zsánerkeverő receptjét követi, csupán kommunista vámpír-gótika helyett „gulyás-komputerizmust” tálal fel közönségének. Walters Lili a fantasztikus műfajokat dekonstruáló direktorok elsőszámú múzsájaként ragyogja be – immár másodszor – a vásznat; Drakula menyasszonya után E.T. (vagy a T-800-as) barátnőjeként is remekül megállja a helyét.
 Takács Zalán és Walters Lili a filmben |
Badits szocreál sci-fije termelői film helyett a szétbontás és újra összerakás dicshimnusza. Nem válik politikai szatírává, mint Bodzsár alkotása, és nem történelmi, illetve társadalmi kérdések, vagy ideológiák kifordítását nyújtja. Ehelyett újrahasznosított „űrszemétből” – legyenek azok a már említett Terminátor alkatrészei, vagy az Enterprise csillaghajó legénységének egyenruhái – tákolt bizarr installációként csal mosolyt a néző arcára. Műfajkeverésen túl a tudományos fantasztikum klisés elemeinek, illetve ikonikus alakjainak újszerű, humoros – és nem utolsó sorban: „magyarosított” – gyűjteménye az Űrpiknik, melyet a film nyitányában látható kollázsok – gondoljunk a felhasznált „archív” fényképekre, vagy az űrben keringő Walters Lili látványára – is erősítenek.
A film egészének (re)mix- és barkács-jellegén túl a cselekményben is tematizálódik a buherálás és bütykölés aktusa. Panna az édesapja kutatásai nyomán összetákolt nyomógombos adóvevő segítségével küld ki jelet (Zalatnay Sarolta egyik slágerét) a világűrbe, melyet az az űrlényfiú dekódol, aki hobbiból saját bolygójának szeméttelepein keresgél tárgyakat, hogy azokat kreatívan felhasználja. Így készül el különös űrhajója, mellyel a Földre utazik. Ezek mellett természetfeletti képessége is ezt a motívumot erősíti: érintésével – a Watchmen képregények Doctor Manhattanjéhez hasonlóan – képes elemeire bontani bonyolult, műszaki tárgyakat (ez különösen jól jön, amikor a világot fenyegető galaktikus bombát kell deaktiválnia).
 A képek forrása: MAFAB |
Mindemellett nem csupán a film sokszínű tárgyi világának forgataga szembetűnő, hanem a motivációk és az ábrázolásmód szintjén masszívan elkülönböző karakter-garnitúra, melynek tagjai mintha a filmvilág bolhapiacának legkülönbözőbb szegleteiről lettek volna összeválogatva. A virgonc űrlényfiú és az őt üldöző mogorva, hideg tekintetű galaktikus rendőr ránézésre nem is ugyanarról a bolygóról származik; illetve Panna túljátszott, már-már rajzfilmes karaktere és Dani (Lengyel Benjámin) visszafogottabb, realistább alakítása közt szintén szembetűnő a kontraszt. A sorból leginkább kilógó esetlen Timi (Rainer-Micsinyei Nóra) slapstick humorra támaszkodó karaktere pedig mintha egy burleszkből tévedt volna az Űrpiknik forgatására.
Az assemblage-jelleg a már ismertetett műfaji, cselekményi és látványbeli elemeken túl a különböző felvonultatott művészeti ágakra is kiterjed. A filmben megannyiszor felcsendülő Zalatnay Sarolta számok, így Az idők peremén vagy a Nem várok holnapig! ugyanis nem csupán fülbemászó aláfestő zenék; jelenlétük a film egyéb központi elemeivel van egy súlycsoportban. Egyszerre jelentik a („belső”) cselekmény motorját és a („külső”) forma lelkét. A zene így nem a mozgóképnek alárendelt tényező, hanem azzal egyenrangú összetevő a rendező Gesamtkunstwerkjében.
Sőt, a neten keringő vélemények és kritikák szerint a filmzene önálló életre kelt, és a magyar énekesnő számai felkerültek számos fiatal lejátszási listáira a Spotify-on. Badits szabadtéri piknikjén tehát – hogy visszatérjünk a gasztro-allegóriához – Zalatnay Sarolta nem csupán egy karcos hangú, régi magnóból szól a háttérben; hanem a tálcán kínált ízkavalkád szerves része – de a régi, buherált magnóval együtt!