Nemcsak a zsűri, de olykor a kritikus is pokolian nehéz helyzetben van. Nagy hírű és mesterien kidolgozott rendezés, kivételesen erős csapatjátékú előadás az új pesti Carmen - és mégis. Mi a bajom vele? Mi a baj velem? LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Ha van az elmúlt negyedszázad operatörténetének emblematikus, valósággal korszakjellemző rendezése, akkor az alighanem Calixto BieitoCarmenje lehet, amely legfeljebb talán Willy Decker Traviatájával oszthatná meg ezt a dicsőséget. A Bieito nevével jegyzett és sok mindenről elhíresült produkció 1999-ben egy spanyol fesztiválon került első ízben a közönség elé, s azóta ez a Carmen jószerint körbejárta a földgolyót: bemutatták Oslótól Palermóig és Londontól San Franciscóig egy sereg operaházban, ha minden igaz, összesen 30 városban. Harmincegyedjére Budapesten mutatkozott be a katalán művész máig legnevezetesebb rendezése, s az Opera margitszigeti előbemutatója most hitelesen és reprezentatív módon mutatta fel a Bieito-féle Carmen ismertetőjegyeit.
Sáfár Orsolya és Brickner Szabolcs
Vagyis a színpadon telefonfülkét és Mercedes gépkocsikat egyaránt láthatunk, a cselekmény pedig nagyjából a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei tájára került át – ám mindez legfeljebb másodlagos fontosságú. Bieito alapvető döntése ugyanis az volt, hogy produkcióját mindenestől elhatárolta a Carmen előadástörténetének két meghatározó elemétől: az egzotikus-pittoreszk vonulattól és az opera címszerepét övező mítosztól. "No bullshit" – fogalmazott keresetlenül egyik-másik interjújában a rendező arról a markáns döntéséről, amellyel száműzte Carmenje színpadáról a zenésszínpadi turisztikát, de éppígy a femme fatale képzetét, sőt azt a látszatot is, mintha Bizet utolsó operájának hősnője a nőemancipáció példázata lenne. Mindezek nélkül pedig a Carmen cselekménye marad az, ami: véresen erőszakos, fülledten kegyetlen és randa történet. Elvégre mi más is lehetne egy olyan sztori, amelyben a címszereplő az első felvonásban – bárha a színfalakon kívül – késsel támad társnőjére, a negyedik felvonásban pedig maga válik késelés áldozatává.
Innen kiindulva Bieito merőben logikusan járt el, és sok kollégájával ellentétben tüntetően hű maradt a kezei közé került darab szelleméhez, amikor aprólékos gondossággal pakolta tele az előadást a nyers erőszak és az éppily erőszakos szexus mozzanataival. Logikusan és egyszersmind a sulykoló, plakátszerű jelleg felvállalásával, s e sorok írója épp itt találja meg az első fogódzót annak megindoklására, miért is tűnik számára e rendezés jeles és egyszersmind mégis undok munkának. Merthogy Bieito a nyitójelenet összeroskadásba torkolló katonafuttatásától Zuniga hadnagy második felvonásbeli agyonveretéséig, s éppen nem mellesleg a 2-3. felvonásban elővezetett, fokozódó mértékű kiskamaszlányi veszélyeztetettségig egy pillanatra sem engedi feledni azt – amit ép ésszel amúgy sem felednénk. Igen, tudjuk, ez a velejéig erőszakos történet. Meg persze valami más és több is, elvégre egyetlen opera sem azonos mindenestől a cselekményével. Ám erre a rendező mintha csak akkor lenne hajlandó rábólintani, amikor a harmadik felvonás zenekari előjátéka alatt a félhomályban meztelenre vetkőztethet egy férfitáncost.
Ezzel együtt sem lehet kétséges, hogy az Opera jó vásárt csinált e Carmennel, amely Oberfrank Pál 2014-es és Szinetár Miklós 2000-es rendezésével szemben valóban képvisel egy nemzetközi trendet, méghozzá elvitathatatlan világszínvonalon. Az ilyen előadások pedig feltétlenül jót tesznek a hazai operajátszásnak, különösen akkor, ha – mint ezúttal történt – a betanítás nélkülöz mindennemű elnagyoltságot. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon ugyanis most egészen példás, minden részletében kidolgozott és mindvégig motivált Carmen-előadás került a közönség elé. Itt szólistáktól a kórustagokig és a statisztákig mindenki tudta, hogy mi a teendője, és ilyesmit ritka és nagy öröm magyar operaszínpadon látni.
Középen Bretz Gábor és Szántó Andrea (Ligeti Edina fotói, a képek forrása: Operaház)
A június 27-i előadás jelentős részét mégsem kísérte az a lelkes-zajos közönségfogadtatás, amely a Carmennek máskülönben mondhatni elmaradhatatlan társa. A színreállítás ugyanis nemcsak az egzotikumot, a zenés színpadi turistalátványosságot száműzte, de az úgynevezett slágerszámok többségével szemben is hatékony ellenintézkedéseket foganatosított, alighanem annak az elterjedt operarendezői vélekedésnek a szellemében, amely nem a slágereknek, hanem az előadás egészének kívánja biztosítani a figyelmet és a sikert. Hogy ez a vélelem hamis szembeállításon alapul, azt ehelyütt hosszasan nem magyaráznám.
Akárhogy is, ha mégannyira helyeselhetjük is a Carmen – az opera és a címszerep mítosztalanítását, az azért nemcsak meglepőnek, de kiábrándítónak is tekinthető, hogy az Habanera ezúttal szinte teljes egészében elveszítette vonzerejét. Egyáltalán: a színpadi értelemben oly erős előadás becsukott szemmel hallgatva azonmód mérsékelten érdektelennek tetszett, amely emlékeztetett ugyan korábbi Carmen-emlékeinkre, de sokáig nemigen adott jelenidejű Carmen-élményt. Pedig Szántó Andrea hangjában ott ígérkezik a formátum, de ezen az estén mégis inkább csak játékának intenzitásával keltett lenyűgöző hatást. Ahogyan Brickner Szabolcs is, aki életerős, esztétikusan vetkőztethető fiatalemberként parádésan mutatta fel Don Josét, az anyámasszony katonáját, a tehetetlenségét erőszakkal hiperkompenzáló, hisztérikusan gyenge férfit. A hagyományos énekesi diadalból a legtöbb Bretz Gábornak jutott, ami nem is csodálható: ismerve a világjáró művész kvalitásait, no meg azt a tényt, hogy a Torreádordalt az istennek sem lehet megfosztani a hatásosságától. Ellenben a játéksikerből jószerint minden szereplőnek jutott rész, hála a gondosan kidolgozott és végrehajtott epizódok sorának. Melyek közül itt csak egyetlenegyet említenénk külön is: Fürjes Anna (Mercédès) és Megyimórecz Ildikó (Frasquita) fotóhitelességűen életes együttműködését a IV. felvonásból, midőn az egyikük némi együttérzést tanúsítva még időzött volna a halálos veszedelemre figyelmeztetett Carmen mellett, míg a másikuk már derűs közönnyel a "kit érdekel, dögöljön meg" álláspontjára helyezkedve igyekezett távozni a színről.
A negyedik felvonás amúgy is magaslatot jelzett. Bieito ugyanis a zárókettősre nagy, és a színészi mellett az énekesi produkciót is serkentő-megemelő jelenetet tervezett el, s itt Szántó és Brickner párosa végre hiánytalanul kitölthette a két szerep és szólam dimenzióit. A Kocsár Balázs által magabiztosan kézben tartott előadás ezen a (vég)ponton immár azonos idejű és a játékkal is egyenrangú zenedrámai élményt kínált. Ha úgy tetszik, épp a legjobbkor. Maliciózusabb közelítéssel: végre valahára.