Jelenet az előadásból |
Gyilkos önirónia helyett inkább öngyilkos irónia lengi be a Krétakör lazán összeszerkesztgetett jelenetsorból álló idei második, ám az új évadban egyetlen „valódi” bemutatóját. Mert bár a kongeniális hamlet.ws-t csak tavaly augusztus óta láthatja a nagyközönség, előtte hónapokon át „tesztelték” vele a legvérestollúbb publicistánál is félelmetesebb, mert mindig őszinte publikumot, a középiskolásokat. Minden párhuzam sántít, mégis idekívánkozik egy apró megjegyzés. Míg a társulatvezető Schilling Árpád vezényelte hamlet.ws lefegyverző egyszerűségével, szikár lényegmondásával hódít, addig a társulati tag Láng Annamária és a vendég Nagy Fruzsina, meg a seregnyi látható és láthatatlan közreműködő segítségével kierőlködött Pestiesti bluebox-technikával, extravagáns jelmezekkel, valós idejű videófelvételekkel és mindenféle technikai hókuszpókusszal operál. Itt a sok hűhó, ott a semmi; és mégis, mennyivel inkább minden az a másik.
A Pestiesti előkelősködő műfaji meghatározása, a cuvée helyett ne féljünk kimondani: az alkotók olcsó lőreként locsolják szerteszét a korábbiakban számtalan alkalommal megcsillogtatott tehetségüket. A termékeny aranykor egy-egy zamata, a gömbölyded ízkezdemények olykor elégedett mosolyt csalnak arcunkra, de ez sajna még nem ér egy estet. Nem kell ahhoz beavatottnak lenni, hogy felismerjük: valami gikszer van a Krétakör háza táján, és ha a válságstábnak csak ennyit sikerült kiizzadni, az bizony nem kicsit kínos. Az egész olyan, mint egy kellemetlen esztrádműsor: mindegyik „jelenet” – sok-sok idézőjel kellene a szó elé és mögé, jelenetek csíráit, egy színházi előadás részeinek lehetőségét látni csak legtöbbször a hányavetin feltálalt szcénákban – közé zenés-énekes betétek csusszannak be. Ez utóbbiak még mindig az este jobb pillanatait hozzák – Péterfy Bori vagy Tilo Werner orgánumának mégis jobban örvendünk a Krétakör SzínészTáncZenekar önálló fellépésein.
Jelenet az előadásból |
Bármiből lehet persze színházat csinálni, és lássuk be, a Pesti Est jobb választás, mint a telefonkönyv. A villámgyors váltásoknak is köszönhetően mindenki tucatnyi „szerepet” alakít: Nagy Fruzsina egérszürke melegítőiből másodpercek alatt bújnak ki a játszók, hogy két lábon járó toronyházak, megtestesült éttermek, lelkes járművek képében térjenek vissza. A Scherer Péter alakította extrovertált taxisofőrnek és Terhes Sándor világban és életben csalódott, egyszeri utasának a kalandjai állnak a folyton pulzáló középpontban – Scherer nagydumás Vergiliusként kísérgeti a pesti flaszter morgós Dantéjét ide-oda az éjszakában. Megmutat mindent, mi szem-szájnak ingere a maga celebrálta Budapest by night-túrán: éttermi körképet, csocsómeccset, albérletkeresési mizériát, szextelefon-központi anzixot, plasztik nőket és még ezer haszontalan csecsebecsét. Senki sem csodálkozik, amikor a gyűrött arcú Terhes végül azt mondja túl lelkes sofőrjének: Kiszállok.
És nemcsak ez az odavetett mondat gondolkodtat el, hiszen az előadás gerincét adják azok az erőltetett vigyorral prezentált poénok, amelyek mind egyetlen dolgot üzennek: valami végetért. A csocsóasztalról a figurák meccs közben tűnnek el – volt-nincs régi csapat. Rába Roland (sajnos) csak kivetítőről szól hozzánk, a színházról és a színészetről mondott ítéletszerű, hisztérikus vallomása szintén a továbblépést sürgeti. Az álomalbérletre hosszú küzdelem után rátaláló, elcsigázott lánynak sok a budai örökpanorámáért a havi negyvenezer. Persze, ezen is lehet nevetni, de akár el is töprenghetünk rajta.
Csákányi Eszter az előadásban |
„Nem igaz, hogy ennyit tudtok” – mintha a számból venné ki a szót az egyik szereplő. Mert népes, hozzáértő apparátus működteti ezt a maszatos rendszert, és ettől aztán legjobb pillanataiban kifejezetten élvezetes a szeptemberi bemutató óta közel fél órával rövidebb előadás. A videós Juhász András vérprofi munkája rengeteget nyom a latban: előre és élőben felvett anyagok könnyedén simulnak egymásba, mindvégig kacagtató és bizarr asszociációkkal bombázza látószerveinket. Az előadásról leválnak, önálló életre kelnek Nagy Fruzsina jelmezkölteményei: remek a törődött, fonnyadt salátabárnak öltöztetett Tóth Orsi, a visszafogott eleganciájú, gyertyafényes és porceláneszcájgos Péterfy Borbála, a vérszomjas, alighanem kergemarhakóros húspogácsából készült hamburgernek álcázott Sárosdi Lilla öltönye, és a visszafogottság is üdvös tud lenni, lásd az embernagyságú csocsófigurák egyenpirosát vagy a szextelefonos kisasszonyok fehér sportzoknival kiegészült kis szürke ruháját. Külcsín ide vagy oda, a belbecs fontosabb: Csákányi Eszter fád, posztmodern madamját, Tóth Orsi madárcsontú szexistennőjét, Mucsi Zoltán keserű kéjencét, Sárosdi Lilla reménybeli albérlőjét nem felejti el, aki látta az előadást.
A Krétakör mondhatatlanul sokat tett eddig a hazai színházért, nem mellesleg kinevelte saját közönségét. Hibázni csak az szokott, aki dolgozik: az új formák keresésének természetes velejárója, hogy közben megbotlik az ember. Valami mégis azt súgja, itt most többről, másról van szó. Ne legyen igazam!
V.ö. Tóth Ágnes Veronika: Párhuzamosok
Kelemen Orsolya: Hiányzik a lövőcsel
Csáki Judit: Oszlóban?
Urbán Balázs: Pizzaember a blue boxban
Koltai Tamás: Fekete lyuk