Rados Ferenc a magyar zeneművészet visszahúzódó tekintélye. Nem közszájon forgó név, ritkán lép fel, az utóbbi években tényleg alig, máshol sem keresi a köz figyelmét, nem elnököl alapítványokban, sem zsűrikben. Viszont Kurtág György mellett a legnagyobb hatású tanáregyéniségnek tartják, nála tanult Kocsis, Ránki, Schiff, az eredeti Takács Kvartett, csak hogy muzsikusnemzetünk legfényesebb gyermekeit említsük. „Rados Ferenc itt él velünk, aktívan dolgozik, akármikor, bárki számára elérhető. Csak hát… Nem a legegyszerűbb feladat méltónak bizonyulni a figyelmére” – írta Kocsis Zoltán évekkel ezelőtt. Amikor Leonidas Kavakosszal interjúztam, a hegedűművész Rados nevének említésére tűzbe jött, elmondta, hogy egy időben repülővel ingázott Budapest és ki tudja, melyik európai főváros között, csak hogy néhány órát vehessen a mesternél. (Magam egyszer merészeltem tőle interjút kérni, nyolcvanötödik születésnapja előtt, ismeretlenül, telefonon, tudtam, hogy esélyem sincs, nagyon kedvesen utasított vissza a telefonban, azt mondta, mintha kényszerű tényről tájékoztatna: „én ilyet nem csinálok”. Szóval letettem.) Szigorú ember hírében áll, de okkal szigorú. Vagy joggal. Mindenesetre a Kurtág–Rados-vonal kitermelte a magáért zenélő eredményeket. S hogy tovább növesszük az írás alanya körüli ködöt, még egy Kocsis-idézet: „…valójában senki sem tudja kicsoda ő voltaképpen. Önmagát misztifikáló kőszobor? Tépelődő aszkéta? Guru, aki ezzel a mivoltával tulajdonképpen nincs is tisztában? (…)”

Kirill Gerstein és Rados Ferenc új albuma a Myrios Classics kiadónál jelent meg. (A kísérőfüzetbe Steven Isserlis csellista írt szórakoztató portrét professzoráról.) A felvétel 2018 júliusában, három nap alatt készült Berlinben, a dahlemi Jézus Krisztus templomban. Négykezesek, a könnyedebb karakterű C-dúr és a kéziratban Grande Sonatának nevezett F-dúr zongoraszonáta hallható rajta (K. 521 és 497), a műfajrepertoár alapművei. A 42 éves Kirill Gerstein a leghosszabban Radosnál tanult (másik meghatározó mentora az idén elhunyt Dmitrij Baskirov volt), így már lehetetlen nem belehallani játékukba a mester-tanítvány viszonyt.

Hogyan szólnak ezek a művek? Nem úgy, mint Martha Argerich és Jevgenyij Kiszin energikus, extravagáns duója, nem is úgy, mint Christoph Eschenbach és Justus Frantz meditatív, hangfestő interpretációja (csak hogy két nagyon különböző felvételt említsek). Azok persze, akik ismerik Rados hangját, nem is várnak ilyet – merthogy Rados interpretációja érvényesül a felvételen, efelől ne legyen kétségünk, akár a primo szólamot játssza, ahogy az F-dúrban, akár a secondót, miként a C-dúrban. Egy Argerich-típusú pianista felvételét talán inspirációként hallgathatják fiatal művészek, Rados felvételeiből viszont tanulni lehet, ahogy hozzá tanulni járnak neves muzsikusok.

A bookletben a fiatalabb társ beszámol az izzasztó szituációkról, amikor a maximalista mester időnként megjegyzi, hogy mindjárt hazarepül, ha a következő csapó sem sikerül elég jól; ez még mindig az a „szenvedélyes elégedetlenség” saját magával szemben, amiről Pernye András beszélt hatvan évvel ezelőtt vele kapcsolatban. Aszketikus, az előadó számára önkínzó, a közönség számára mégis fület gyönyörködtető zongorázás, amit évtizedekkel ezelőtt Richterhez hasonlítottak, és ami létformaként is éppoly érdekes, mint magát a megszólaló zenét számítva, jóllehet, egyre ritkább jelenség. És amire igaz az, ami talán ennek a tanárgenerációnak egyik küldetése volt, hogy a zongorázás ne zongorázás legyen, hanem maga a muzsika, ami éppenséggel zongorán szólal meg.

Hogy néhány példát is hozzak a lemez finomságaira: a C-dúr szonáta lassú tételének középső része lenyűgöző eleven és inkább humoros, a rondóformájú zárótételében Gerstein a felső szólamban megenged magának néhány jókedvű díszítőelemet, jól csengnek. A finálé rusztikus, de nem közönséges, naivitás és emelkedettség hallatszik benne. Az F-dúrban a két zongoraművész helyet cserél, Rados játssza a primót. A nyitóütemek rubato szabadsága, a zene beszédszerűsége figyelemreméltó. A páros nem klasszicista, nem gáláns vagy nem rokokó zenét játszik, hanem a mondatokat keresi a hangjegyekben, ez határoz meg mindent a hangsúlyoktól a ritmikán át a belső tempóviszonyokig. A maga 35 perces játékidejével ez egy monstre darab, s nem egyszer az az érzésünk, szinte szimfonikus méreteket ölt. Ehhez az is kell, hogy Rados és Gerstein párosa egy akaratként üljön a hangszernél. Szokták mondani, hogy három ember játszhat háromféleképpen, és jól fog szólni, de két embernek – és különösen igaz ez a négykezes műfajra – muszáj közös nevezőt találnia. Ez most megvan.