 Vancsó Zoltán: Cím nélkül V., 2004. |
A fotózás magányos műfaj. Susan Sontag híres hasonlatával élve olyan, mint a vadászás: a fotográfus lesben áll gépével, hogy elkapja a pillanatot, és amikor megjelenik a kép, amire várt, céloz. Tudja, mit keres, és ha megtalálja, rögzíti azt. Vagy megrendezi és megkomponálja. Az elkészült fotográfia mint műalkotás ezért nemcsak a külvilág dokumentuma, hanem elsősorban arról az emberről szól, akinek objektívjén keresztül belelátunk a világba.
A Balassi Intézet kiállításának 12 alkotóját egyrészt az köti össze, hogy André Kertész-ösztöndíjasként mindegyikük járt Párizsban, képeik pedig az ott töltött két hónap munkájának eredményei. A pályázatot évente hirdetik meg profi fotósok számára, azzal a feltétellel, hogy hazatérésük után beszámolóként tíz képből álló sorozatot kell benyújtaniuk a szakmai kollégiumnak, amely pozitív elbírálás esetén a Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonába kerül. Az nem derült ki, hogy az AK 12 című első közös tárlat, amelyen az eddigi évek nyertesei öt-öt alkotással vesznek részt, ezekből a sorozatokból tevődik-e össze, avagy a szerzők és a kurátor, Szarka Klára által külön erre az alkalomra készített válogatás – mindenesetre az átgondolt koncepció mentén szerveződő anyag azon túl, hogy a közvetlen összehasonlítás lehetőségét megteremtve láthatóvá teszi a különbözőségeket, a köztük lévő hasonlóságokra helyezi a hangsúlyt.
 Baricz Katalin: Cím nélkül I., 1998. |
A képek időrendben követik egymást, az idő mégis másképpen válik meghatározó motívummá. A fotók nem arra törekszenek, hogy bemutassák a jelenkor Párizsát, hanem a tágabban értett mának a múlthoz, illetve magához az időhöz való viszonyulását érzékeltetik. Témájuk szerint a legtöbbjük bármikor készülhetett volna, legfeljebb a technika (például a színek használata és minősége), egy-egy tárgy (Vancsó Zoltán és Fekete András képein a magukat fotózó emberek fényképezőgépei), vagy épület (Benkő Imre magas tornyú irodaházai vagy Bánkúti Andrásnak a legújabbkori épületeken kirajzolódó éjszakai fény- és formakompozíciói) jeleznek az eredetre vonatkozó időbeliséget.
Hasonló érzékeny távolságtartás figyelhető meg az alkotóknak a fotográfiai hagyományhoz való viszonyulásában is. A megkerülhetetlen elődök munkái kevésbé a képi, mint inkább a városi kollektív emlékezettel folytatott párbeszédként idéződnek meg. Mintha maga Párizs írná bele a helyszíneit – a kávéházakat, parkokat, utcákat, kerítéseket, kirakatokat, lépcsőket, székeket, padokat, éjszakai mulatókat, az Eiffel-tornyot stb. – és szereplőit (illetve azok hiányát) a képek kontextusába, és azok nem Atget, Brassaï, Kertész, Hervé és Bresson fotóit hoznák játékba.
 Balla András: Bassin du Printemps, 1997. |
A kiállítás másik fő motívuma és szervezőelve a hiány. Mintha az alkotók ennek aspektusain keresztül a városba vetett ember magányosságának és az időnek való kiszolgáltatottságnak a titkait kutatnák. Barta Zsolt Péter Nagy formátummal című sorozatából egy munkásemberi kéz ujjai, illetve egy másik ember foltokban hiányos hajzata mutat szociális érzékenységű látleletet. Balla András Kertek és fények címmel saját világot "fest", amelynek ember nélküli harmóniájában és monokróm színvilágában egyszerre alkimizálódik a pusztulásra ítéltetett világ és az örökkévalóság. A sorozat legszebb darabjában például a versailles-i park lecsupaszított, téli fáinak szürkeségében egy szökőkút antik szoborcsoportjának aranya ragyog fel természetellenes szépségével. Fábry Péter A statikus és dinamikus időt igyekszik lencsevégre kapni, elmosódó emberalakjai az idő szellemeiként válnak szereplővé egy Átjáró évszázados téglafalai között, illetve a Bastille metrómegálló történelmi graffitijében. Baricz Katalin a camera obscurával talál formát az időtlenségre. A fényképezés legrégibb technikájával készült, elmosódott, grafikai hatású, cím nélküli képeiben egyszerre jelenik meg az eredet utáni vágy, az időből való kilépés nosztalgiája és a saját helyét kereső ember magányossága. A fotográfus megállítja az időt, és egy padra repült galamb, egy kerítés tetejére láncolt bicikli vagy egy szökőkút ölelkező szoborpárjának filmre rögzítésével a változók változatlan rendjében újra előhívja a metafizikus dimenziót.
 Benkő Imre: La Défuse II., 2007. (Forrás: Balassi Intézet) |
Halas István Képpárokja szintén ember nélküli világokat állít egymás mellé. Parkokat, városi tereket, felhőkarcolókat, amelyeknek akár polaroid hatású, akár ultramodern színvilágában úgy ül meg a kiszolgáltatottság tényének fájdalmassága, mintha életünk öröktől fogva önmagában létező, istentől elhagyatott helyszínek kulisszái között játszódna. Bánkúti András egyik képén a nézés és az idő kerül egymással metaforikus viszonyba: egy utcai kerítésre kötözött festményt látunk, amelyen egy szempár nézi, várja az utca egyik oldalán (soha meg nem) érkezőket, mellette az ellenkező irányba mutató útjelző-táblák sora. Szabó Barnabás fotóriportja a Franciaország és Anglia közötti senkiföldjén várakozó Bevándorlók és menekültekről az összenézés gesztusával beszél a szolidaritás hiányáról. Fényképeiről legalább egy tekintet kinéz rá (illetve ránk), visszatükrözve (illetve kijelölve) érdeklődő együttérzésünk helyét és szerepét. Gáti György Lucien Hervé környezete című sorozata a magánszféra beltereinek – például egy szoba falai, ajtói és rései által kirajzolt – absztrakt kompozícióiban keres menedéket a külvilág elől.
Vancsó Zoltán a Csendesebb dolgokban a párizsi utca embereinek megfigyelőjeként a társas magányról szól. Lugosi Lugo László A torony titkait kutatja, mintha maga is egy megfejtésre váró, titokzatos személyiség lenne. Fekete András Főszerepben az emberek sorozatában újra előtérbe kerül a (kávéházi és szerelmi) magány, hogy aztán Benkő Imre A város szövetében észrevegye, és az örökkévalónak rögzítse az embert. A más-más nációkhoz tartozó tüntetők tekintete, az Eiffel-torony szerencsét hozó védelme alatt ölelkező szerelmesek csókja, vagy az égbe nyúló irodaházak védelme alatt járó emberek egymással való kommunikációja a hasonlóságunk, egymásra utaltságunk, együtt (nem) élésünk, emberiességünk pillanatait fordítja felénk, és a reményt, hogy talán még semmi sem késő.
A kiállítás november 8-ig látogatható.