Szeretet, öröm és remény – e gondolathármas jegyében hirdette magát a poszt-COVID hangverseny, amely a nagyközönség számára élőben még nem volt látogatható, szervezők a pandémia egészségügyben és oktatásban dolgozó hétköznapi hőseit, mintegy 3000 főt hívtak meg az eseményre. Csak összehasonlításképpen: békeidőben mintegy százezer nézője-hallgatója szokott lenni a bécsiek egyedülálló ingyenes nyári kastélypark-hangversenyének. A szponzorok, politikai elöljárók szintén láthatóak voltak az első sorokban – az osztrák sajtó nem is hagyta ki a lehetőséget, hogy a nyelvét köszörülje egy-egy látványosan unatkozó, lábát keresztbe vető öltönyösön… (Azt már nem is érdemes részletezni, hogy az internet népe mi minden kifogásolnivalót talált a tévéközvetítés kapcsán, mert hogy az ORF mellett a világ 89 tévétársasága közvetítette élőben, vagy vette meg a közvetítés jogát.)
 Daniel Harding és a Bécsi Filharmonikusok |
Utazás távoli vidékekre. A Bécsi Filharmonikusok elnökének köszöntője arra invitált, hogy különböző nemzetek zenéinek szárnyán utazzunk be rég nem látott, régóta vágyott helyszíneket, utolsó úticélként pedig (akinek ennyi jó kevés, meg olyan szép tiszta idő is van) lépjünk ki a gravitáció komfortzónájából és ruccanjunk át a Jupiter bolygóra.
Verdi (Sziciliai vecsernye–nyitány), Rahmanyinov (Variációk egy Paganini-témára, op. 43), Elgar (Salut d’amour, op. 12), Sibelius (Intermezzo a Karelia-szvitből, op. 11), Bernstein (négy tétel a West Side Story zenekari szvitből), Debussy (Egy faun délutánja), Holst (Jupiter, a vidámság követe a Bolygók szvitből) műveket hallhattunk a schönbrunni koncerten debütáló – de a Filharmonikusokat már 2004 óta rendszeresen vezénylő – brit Daniel Harding vezetésével. A ma már 45 éves Hardingra a zenei szaksajtóban végérvényesen ráragadt „az ifjú Harding” eposzi jelző, karrierjének alakulására egyáltalán nem túlzás az üstökös formulát használni. Aligha mondhatja el magáról bárki más, hogy 18 évesen Simon Rattle asszisztense volt, és hogy 21 évesen már a Berlini Filharmonikusokat vezényelhette.
Harding most is remek formában lépett színpadra, elegánsan és lényegre törően precíz gesztikával irányított, talán csak egy kis oldottság, mosoly, nyárias feeling tette volna még jobban fel az i-re a pontot – de ki tudja, ő tán akkor is ílyen, amikor oldott.
 Igor Levit |
A megszólaló zeneszerzők egytől egyig gyakori szereplői a Bécsi Filharmonikusok műsorainak, sőt olyan is van, aki előadóként is kapcsolódott a zenekarhoz: nem csak Leonard Bernsteinre gondolunk itt, aki karmesterként 194-szer vezényelte „kedvenceit”, hanem például Szergej Rahmanyinovra, aki 1935-ben zongoristaként játszott velük, vagy meglepő módon Giuseppe Verdire, aki 1875-ben saját Requiemjét, majd immár az operaházi árokban (ugyanezzel a zenekarral) három Aidát vezényelt.
A hangélmény a felvételtechnikának köszönhetően képernyőn keresztül is tökéletesnek volt mondható. A zenekari színpad körüli hatalmas erősítők design-elemként sem utolsóak, és ahogy mondani szokás, „nem most kezdték” – emlékezhetünk korábbi nyáréji hangversenyekre, amikor minden egyes hangsóhajnak élőben kellett hallhatóvá válnia a schönbrunni kastélypark népes hallgatósága számára – szóval volt idejük tökéletesíteni a megoldásokat.
A zenekar játékára alig lehetett panasz, az együttes láthatólag nagyon odatette magát a karantén-időszakot követő egyik első közönség előtti megjelenésén. Százszor leírták már, és ez most is igaznak bizonyult: jellegzetesen selymes-magvas vonóshangzás, tökéletes, ihletett fúvósszólók. Külön ki kell emelnünk a fiatal szólófuvolás Luc Mangholzot (Debussy: Egy faun délutánja), aki egymaga elvitte a hátán a darabot és általában a teljes fuvolaszólamot. De a kedvencem a szintén ifjú szólóoboás Sebastian Breit: ritkán hallhatunk ilyen egyszerű és természetes zeneiséggel (szinte az ösztönösség felelőtlenségével) kialakított, mégis csillogó oboaszólókat! Főleg bécsi oboával, amelyről érdemes tudni, hogy hasonlóan a bécsi kürthöz, egyedi és elég kiszámíthatatlan jószág.
Befejezésül pár mondat Rahmanyinov Paganini-variációinak szólistájáról, a zongorista Igor Levitről. Jómagam nagyra értékelem Levit zongoratudását és eredeti előadói koncepcióit, olyankor is, amikor nem tetszik a játéka. Tudása, elkötelezettsége, a tökéletességig vitt anyagismerete, rokonszenvesen fanatikus, jelentékeny zenészt mutat. Beethoven összes zongoraszonátájának előadójaként csodálattal vegyes idegenkedéssel vettem számba módszeresen végigvitt – gyakran polgárpukkasztó – új előadói koncepcióját. Ha akkor ezt időnként soknak éreztem, túlzásnak, terhesnek, a Paganini-variációkban éppen „kevésnek” tűnt az előadói plusz, szikárnak, etűdszerűnek, szegényesnek tetszett a zongorázása. Csodás posztromantikus hangzuhatagok helyett korrekt, finoman cizellált formálást hallhattunk, de sajnos végig ezt és csak ennyit, noha a 24 variáció során a művésznek lett volna lehetősége változatosságot felmutatni, érzékeny billentését, dübörgő akkordjait megcsillogtatnia. Nekem hiányzott, azzal együtt, hogy… így sem volt elvetnivaló, korunk jelentős művészének játékáról van szó. Önmagáért beszélt (kicsit mulattatott is), hogy a Paganini-variációk hatásos végét nem követte a megszokott hosszú álló ováció. Látszott, hogy itt nem a szokásos „mindentudó” bécsi zeneértő ül a széksorokban, aki számít a ráadásra. A taps elhal, zongorista el, de mivel készült egy ráadással, nem rövid tusakodás után (addig feszült csend) mégis visszajön. Persze jól teszi: így a végére kaptunk egy kis bársonyos hangot, cicabillentést, belesimogatott frázisvéget Beethoven intim szalondarabjában, a ráadásként játszott Für Elisében.