A kánikulából a szuterén játszóhely hűsébe lépve nemcsak a hőmérsékletben éles a váltás, hanem időben is: majdnem nyolc évtizedet ugrunk előre. A nézőket – gyorsan kiderül, hogy a színészek mellett valójában egyenrangú játszók ők is – két csoportra osztva egy-egy bunkerszerű laboratóriumba kalauzolják a játékvezetők (Keszte Bálint, Fekete Balázs/Eck Attila).

 

A tárlatvezetés egyik pillanatról a másikra szakad félbe, a csapatok magukra maradnak a hirtelen bezárult ajtók mögött. A játékvezetők próbálnak visszajutni hozzájuk, de nem tudnak. A külvilággal innentől már csak a falra erősített monitor köti össze a bent rekedteket, a lapképernyőn megjelenő, fején szemmel láthatóan komolyabban megsérült (smink: Zbiskó Bernadett) tudós, Dr. Paxton (Krausz Gábor) pedig nyugtalanul kezdi sorolni a bent rekedtekre váró feladatokat. Folyamatosan hangsúlyozza, hogy csak a jelenlévők, ergo csak a fiatalok tudnak segíteni neki visszajutni a jelenbe, ahol talán még nem késő figyelmeztetnie a glóbusz döntéshozóit: a vesztükbe tartanak, ha a konferenciák üres szócséplése helyett nem hoznak konkrét intézkedéseket annak érdekében, hogy ne csökkenjen drasztikusan az emberiség ivóvízkészlete.

 

A kvázi szabadulószobává változott bunkerlaborban, az „időkriptában” minden tárgynak (látvány: Pajor Patrícia), a legapróbb szögnek és szegletnek is jelentősége van, előbb-utóbb minden szerephez jut. Elrejtett szimbólumokat keres együtt kamasz és felnőtt, a grafikus jelképekből kezdnek összeállni a különféle fogalmak: a globális vízhiányhoz vezető faktorok. A fali monitoron rendre felvillanó, valódi, hírügynökségi bejátszások (narrátor: Szívós Károly) még valódibbá teszik a lassan körvonalazódó problémaköröket: a tengerek visszaszorulását, a világszintű élelmiszerkrízist, no meg a különféle mentőprojekteket. 

 

A vízkorlátozást szolgáló terv kidolgozását is a diákok kezébe adja a rendező: a joysticket irányítva ők jelölhetik ki a világtérképen, hogy mely földrész, mely ország juthasson ivóvízhez, és melyik nem. Adott vidék megjelölése után a monitoron számok jelennek meg, súlyosan beárazva a vízmegtakarítást: megrázó pillanat látni rádöbbenni a tizenéveseket arra, hogy muszáj választaniuk, és hogy jó döntés nincs, mert mindenképpen embermilliók pusztulnak el. 

 

Ugyancsak arculcsapás a monitoron pergő, elborzasztó disztópiát bemutató propagandafilm, a már-már orwelli, szélsőséges megoldásokat kínáló hoplita (világ?)rend térhódításáról. A radikális rendelkezések, a világnézet cseppet sem csábító, inkább elrettentő. A kamaszok maguk mondják ki: valahol láttunk már hasonlót. Látunk. Most is. 

 

Az időkriptabeli kihívások tárháza végtelennek tűnik, a bonyolult bombahatástalanítástól kezdve, a számítógépes kódfejtéseken át egészen a VR-szemüveggel teljesíthető feladatokig (interaktív játékelemek: Királyházi Csaba, játékfejlesztő konzulens: Rachel Briscoe, videó: Albert Kinga). A kis csapat minden feladatot megold, így a Krausz Gábor által megformált, végsőkig elcsigázott Dr. Paxton visszajut a jelenbe, és egy helyiségbe terel mindenkit. Előbb fiktív idővonal áll fel, azt kell összerakniuk a nézőknek, majd megalkothatják a sajátjukat is, egy olyat, amelyben már nem a világszervezetek felszámolása és a totális ökokatasztrófa a végkifejlet. Közben tanácsokkal látják el a tudóst, hogy milyen érveket sorakoztasson fel majd, ha a világpolitikát irányítók színe elé kerül. Összemosódik fikció és valóság, a színész és Paxton karaktere: Krausz Gábor olykor szerepéből kilépve, felelősségteljes civilként gondolkodik, ötletel együtt a társasággal.

 

A produkció a PlayOn! – New Storytelling with Immersive Technologies európai színházi együttműködés égisze alatt készült. Színház és reality különös keveréke ez, amely hús-vér nézők nélkül egyáltalán nem működne. A pandémia alatti kényszermegoldás, az e-színház keretein belül szóba sem jöhetett volna, hiszen ebben az előadásban a nézők alakítják a történetet, sőt a nagyobb szerep voltaképpen nekik jut, a stáb inkább csak „a kezük alá dolgozik”, feszülten koncentrálva az időkriptában zajló történésekre. 

 

Két egyforma Watergate-előadás valószínűleg soha nem lesz, hiszen minden diákcsapat más és más sorrendben és módokon göngyölíti majd fel a történetet, vélhetően más és más ötletekkel gördíti tovább azt. És a végén a vita sem folyhat pontosan ugyanabban a mederben, hiszen minden csapatban más és más gondolatok lesznek dominánsak, legyen szó a globalizáció felszámolásáról, vagy arról a dilemmáról, hogy a propaganda vagy a büntetés vezethet-e az általános szemlélet tartós megváltoztatásához, illetve arról, hogy megváltoztatható-e az idősebbek hozzáállása. Hiszen a generációs szakadék sem könnyíti a helyzetet. A fiatalok tudatosabbak, ők már ebbe születtek bele, és ebben nőnek fel, a gondolkodásuk is rugalmasabb, mint az előttük lévő nemzedéké, ráadásul ők aktívan és tudatosan használják azt az „alternatív tudatalattit”, amit világhálónak hívunk.

 

Az angol „Watergate” szó miatt akár „vízbotrányként” is értelmezhető című előadás megálmodói, Eck Attila író, dramaturg és Vidovszky György rendező a Természetvédelmi Világalap (WWF) több munkatársával, valamint más szakértőkkel egyeztetve rémisztően hiteles disztópiát alkotott, melynek üzenete a következő: az onnan nézve múltban, innen nézve jelenben, az utolsó előtti percben talán még megakadályozható a társadalmi- és klímakatasztrófa. De már nem sokáig.