Harcsa Veronika |
“…felvázoljuk a gyűlölet természetrajzát, igyekszünk rámutatni közös felelősségünkre, kiutat mutatni a démoni erők bűvöletéből” – virít a nagyralátó kijelentés az előadás szórólapján, s a Centrál Színház internetes oldalán, ha lehet, még direktebb mondatokat találhatunk A velencei kalmár időszerűségét bizonyítandó: “Két éve közéletünk főszereplője a gyűlölködés. Elodázhatatlan kötelességünk beszélni erről. Régen volt akkora szükségünk erről szóló mesére, mint ma, amikor a gyűlöletbeszéd, vandalizmus, fasiszta jellegű szervezkedések lassan – ijesztő szó – megszokott eseményei lesznek közéletünknek.” E fenyegetően spilázó beharangozást követően némi léha megkönnyebbüléssel tapasztalhattuk, hogy a Puskás Tamás által rendezett produkció mégsem „állásfoglalás”, jószerével tartózkodik az aktualizáló kikacsingatásoktól, s inkább csak leadni kívánja a művet: Harcsa Veronika és kisegyüttesének melodikus közreműködésével, ökonomikus szerepösszevonásokkal, a színészeket rendre az előadás hátterét alkotó (s a Serenissima tanácskozó termét megidéző) széksorból játékra/munkára vezényelve.
Janicsek Péter, Kovács Vanda, Radnay Csilla, Schmied Zoltán és Simon Kornél |
Ám ha saját beharangozójának esztétikai életveszedelmét le is gyűrte a társulat, probléma így is maradt jócskán. A velencei kalmár modern kori recepciójának nagy buktatója, a XIX–XX. századi antiszemitizmus, a holokauszt teremtette drámai horizontváltás, másképp a darab nyugtalanítóan modernizmus előtti, anti– vagy filoszemita kategóriákkal nem körülírható jellege igencsak feladja a leckét, s szintúgy komoly kihívás a drámabéli durva tréfák, vagy éppenséggel a szakirodalom által igen korán felismert homoerotikus szál (Antonio–Bassanio) színrevitele. Nos, a Centrál Színház előadása öltöny–kosztüm, illetve karneváli maszk és kaftán jelmezeivel egyensúlyozni látszik a korok között, vállalja a grobián vonulatot, aggály nélkül jelenetezi a címszereplő kalmár férfiszerelmét, s nem billenti a produkciót az elérzékenyülő, “bántják szegény Shylockot”–értelmezés irányába.
Magyar Attila |
A közelítés tehát rokonszenves, azonban a sikeres kivitelezéshez két nélkülözhetetlen elem hiányzik: a rendezői spiritusz és a társulat. Az a pár ötlet, mint például a színészek végesetlen ücsörögtetése a hátsó széksorban, vagy a szolgaként stand up poénkodó Magyar Attila és – a férfiruhájában meglepetésként ható – Borbás Gabi bohóctempója, kevés az üdvösséghez. Simon Kornél és Janicsek Péter enyelgése viszont se nem kevés, se nem sok, hanem egyszerűen csak kínos, még köznapiabban fogalmazva: ciki. Simon Kornél a címszerepben egy–egy röpke pillanatra mutat valamit tehetségéből, de túlnyomórészt ő is pusztán a szürke árnyalatait váltogatja, akárcsak a többi fiatal, akik között – fájdalom! – szemre néhány telivér műkedvelő is akad.
Haumann Péter |
A legegyszerűbb kritikusi csuklógyakorlatok közé tartozik Haumann Péter modorosságairól értekezni, ám ez az este is bizonyította, hogy a színészi jelentékenység, a színpadi jelenlét intenzitása érdektelenné teszi a manírok leltárszerű leolvasását. Hiába ismerjük meghitten Shylock gesztusait a Mel Brooks–musicalből és Nóti–bohózatból egyaránt, Haumann játéka (vagy épp háttérben üldögélése) ezúttal is autentikus, s nem mindennapi intelligenciával adja a megvetett, bosszúszomjas és kijátszott kívülállót. Shylock előszeretettel citált kismonológja nála szenvelgés nélkül, tempósan zuhog; a darabbéli zsidó megalázottságát és kegyetlen követelését egyarányos érzékletességgel formálja.
Janicsek Péter, Kovács Vanda, Mihályfi Balázs és Haumann Petra. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Haumann jelenléte jóformán egymagában biztosít súlyt az előadásnak, s ennek a ténynek fényes bizonyságát is kaptuk az utolsó percekben. Az ítélkezési jelenetet követően Puskás levezényelte a színpadról a színészt, alkalmasint Shylock történetből/életből való kihullását érzékeltetendő, ám a hátramaradó jelenetek nem a Shylock nélküli világ súlytalanságáról, hanem sokkalta inkább a Haumann nélküli színpad ásító ürességéről árulkodtak. S ezen még a Jessica–Lorenzo vegyes házasság kudarcának belengő végsejtése sem változtat fikarcnyit sem.
Vö. MGP: A velencei zsidó
Sz. Deme László: A gyűlölet arcai
Almási Miklós kritikája