Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NŐ EMBERRÉ VÁLÁSÁNAK LÁNGJA

Gyáni Gábor: A nő élete történelmi perspektívában
(Magyar Családtörténetek: Tanulmányok 6.)
2021. jún. 10.
Gyáni Gábor kötete a női identitás 19-20. századi megkonstruálását a női munkavállalás összefüggéseiben, dokumentumokkal és statisztikákkal alátámasztva vizsgálja. ANTONI RITA ISMERTETŐJE.

Néhányan úgy gondolják, hogy hazánkban a gender studies „ellendiszciplínájaként” is emlegetett family studies nem is létezik, illetve áltudomány, de ez ebben a formában nem igaz. Csak az a kardinális kérdés e szempontból, hogy ki műveli, hogyan, és milyen céllal. Néhány nappal egy politikai és (dogmatikus) vallási ideológiától erősen átitatott, többek közt egy fizikusprofesszor által vezetett „családtudományi” konferencia után üdítő élmény volt Gyáni Gábor könyve révén a történeti alapú, egyúttal előíró helyett leíró családkutatások eredményeibe betekintést nyerni. A nő élete – történelmi perspektívában című mű a Magyar Családtörténetek: Tanulmányok sorozat hatodik köteteként jelent meg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének gondozásában. A sorozat korábbi részei többek közt a válás, a mozaikcsaládok és az özvegység témájával foglalkoztak.

A 238 oldalt és gazdag bibliográfiát felölelő, néhány korabeli fekete-fehér fotóval illusztrált könyv első rénézésre nem tűnhet extrém monumentális vállalkozásnak. Ugyanakkor hamar kiderül, hogy nem (a témában esetenként előforduló) könnyed, anekdotákkal teletűzdelt, egyestés ismeretterjesztő művet, hanem kifejezetten tömény, egyben erős elméleti megalapozottságú, laikusok számára itt-ott talán nehezen olvasható értekezést tartunk a kezünkben – aminek azonban mindenképpen érdemes nekiveselkedni a nőtörténet iránt érdeklődőknek.


A könyv célja a családtól függetlenedő, illetve a magánszférából kilépő nő – ezért választottam címnek a fenti Schwimmer-idézetet – individualizációs folyamatának, egyben a női identitás megkonstruálásának bemutatása elsősorban a női munkavállalással összefüggésben a 19-20. századi Magyarországon, statisztikai adatok, egyúttal személyes dokumentumok (pl. naplók) alapján. Az elméleti megalapozót nyújtó bevezető után a második fejezet a kereső nők számának alakulását mutatja be. A következő fejezetek a munkavállalás/bevételszerzés különböző területeibe adnak betekintést, pl. értelmiségi pályák, cselédség, prostitúció, dajkaság. Az utolsó két fejezet „egodokumentumok” alapos elemzésével tárja fel az identitáskeresés, a barátság, valamint az erőszak tapasztalatait, illetve a korszak nemiszerep-elvárásaihoz való viszonyulást.

A bevezető fejezetben a szerző a nőtörténet és a családtörténet összefüggéseit elemzi, rögtön leszögezve, hogy (ez sokaknak bizonyára rossz hír lesz) sem a „nő”, sem a „család” fogalma nem állandó: a történelem során mindkettőnek változott a jelentése. A második fejezet a női munkavállalás statisztikai adatait állítja a középpontba, az 1880 és 1941 közötti éveket vizsgálva (ezekből az évekből maradtak fenn adatok).

A 3-4-5. fejezet a női munkavállalás/bevételszerzés módjai közül kiemelten foglalkozik az értelmiségi pályákon megjelenő nőkkel, a házicselédség helyzetével, valamint a prostitúció korabeli felfogásaival. A szerző csak részben ismeri el a Tilly-Scott-modell hazai létjogosultságát (mely szerint a nők munkavállalását nem az egyén, hanem a mögötte álló „családi stratégia” strukturális kényszere határozza meg).  A társadalmi korlátok ugyanakkor mégis erősen hatottak: legmeglepőbb számomra az „otthoni feminizmusról” szóló rész volt, mely szerint akár diplomás orvosnők is beérték orvos férjük mellett az „intelligens asszisztensnő” szerepével – itt hiányoltam az okok bővebb kifejtését.

A korszakra jellemző cselédhiány dacára, derül ki a következő fejezetekből, sokszor olyannyira rossz bánásmódban részesítették munkaadóik a bentlakó háztartási alkalmazottakat, hogy ahhoz képest még a prostitúció is elviselhetőbb opciónak tűnt. A szerző ismerteti a „cselédmizéria” „autokratikus konzervatív”, erkölcsi nemesítő szándékú, valamint szociálisan érzékeny megközelítését. Az első a züllöttnek vélt cselédek rendszabályozására, mozgásának korlátozására, akár bezárására törekedett, a második pedagógiai eszközökkel, kiskátékkal igyekezett engedelmes, pontos és vallásos alkalmazottakat nevelni belőlük, a harmadik pedig együtt érzett a kiszolgáltatott cselédekkel (utóbbi megközelítést képviselte a Feministák Egyesülete is).

Az 5. fejezet leszámol azzal a mítosszal, mely szerint a házasságon belüli szexuális elfojtás motiválta volna a prostitúció iránti tömeges keresletet. Az újabb történeti kutatások szerint a 19. századi házasságok sem voltak ebből a szempontból hidegek, és a nők is ragaszkodtak a kielégüléshez. Mint szintén kiderül a fejezetből, a korszakban elharapózó nemibetegségeknek is csak egy részét lehetett a prostitúcióval magyarázni (bár az e helyütt nem derül ki, hogy honnan, miként lehetett megtudni, hogy a páciensek hogyan kapták meg a kórt). A fejezetből megismerjük a reglementáció működését, a prostituáltak korlátozására irányuló törekvéseket. Ezekkel korábbi tanulmányok is foglalkoztak, újdonságként hat viszont a motivációk feltérképezése a MELE (Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen) dokumentumainak feldolgozása alapján. Az interjúkat utólag lejegyző patronesszek nemigen találták a sokszor a cselédsorból menekülő fiatal nőkkel a hangot, keveseket tudtak lebeszélni a bárca kiváltásáról, annál többen kötöttek ki a(z egyesület attitűdjét önmagában leleplező) „javíthatatlan” kategóriában.

A 6. fejezet a szoptatós dajka (nálunk pl. a franciaországi helyzethez képest kevésbé elterjedt) intézményét, az állami gyermekvédelem fejlődését és elvi megfontolásait, valamint a modern anya mint elbeszélt identitás kialakulását vizsgálja. Gyáni itt vitatja Ariés és Badinter széles körben elterjedt nézetét, miszerint a modern kor előtt a szülők közönyösek lettek volna gyermekük sorsa, vagy életben maradása iránt.  

A könyv talán legérdekesebb része az „egodokumentumok” elemzése a 7-8-9. fejezetben: három 19. századi nő naplója, illetve emlékirata kerül terítékre. Slachta Etelka nyilvánosság számára publikált novellái konformisták, ugyanakkor a naplóból Gyáni arra következtet, hogy a fiatal nő a magánéletében szembeszegült az infantilizált biedermeyer nőideállal és autonómiára törekedett. Ez utóbbit a szerző szerint, más kutatók véleményével ellentétben, Slachta a honleányi szerepnek sem rendeli alá. Kézdiszentléleki Kozma Katinka a barátság által igyekszik kiemelkedni a kisszerű közegéből, ami körülveszi. Naplója világossá teszi, hogy nálunk is létezett a 19. századi Amerikában azonosított nőibarátság-eszmény, amely egyúttal az egyenrangú kapcsolat lehetőségét nyújtotta a nők számára, csökkentve a családnak, környezetnek való kiszolgáltatottságukat.  Ezután Gyáni az első magyar lapszerkesztő nő, Kánya Emília (Szegfi Mórné) visszaemlékezéseit, illetve annak eddig született elemzéseit veszi górcső alá.  Más kutatók véleményével – és maga Kánya Emília állításával – vitatkozva tagadja, hogy a Családi Kör szerkesztőjét elsősorban a honleányi elkötelezettség mozgatta volna. Gyáni szerint a „diszkurzív mező” helyett fontosabb a tettekre figyelni, márpedig Kánya nyolcgyermekes anyaként is meghaladta a neme számára kijelölt patriarchális korlátokat, és több fronton is kiállt a nők jogkiterjesztéséért.

A 8. fejezet azt vizsgálja, hogy a levélírás hogyan járult hozzá a szociabilitás kialakulásához, a világban való tájékozódáshoz, egyben a modern éntudat kialakulásához. Itt a szerző kicsit elidőzik azon a kérdésen, hogy vajon etikus-e a történeti kutatás kedvéért megszegni a levéltitkot (ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a mi e-mailes kommunikációnkat vajon hogyan fogják majd kutatni, de erre Gyáni nem tér ki).

Az utolsó fejezet előreugrik az időben, és holokausztnaplók, illetve -visszaemlékezések elemzésére vállalkozik (melyek az erőszak tapasztalatának feldolgozásában jelentős szerepet játszhattak). Holokauszt és gender vonatkozásában eddig három történészi megközelítés bontakozott ki: a kontinuitást, illetve a diszkontinuitást középpontba helyező, valamint a szekvenciális megközelítés. Az első szerint a zsidóüldözések idején a nők a hagyományos értékeket latba vetve (pl. család összetartása, az elvárt bájt bevető ügyintézés, vagy akár ételreceptekről beszélgetés, azok gyűjtése) igyekeztek megbirkózni a helyzettel, a második szerint viszont új, addig “férfiasnak” számító megküzdési stratégiákhoz kellett folyamodniuk. Gyáni a szekvenciális megközelítés mellett érvel, mely szerint a rendkívüli helyzet egyes fázisaiban váltogatva kellett hagyományos és újszerű magatartásformákat alkalmazniuk.  Erre láthatunk példákat Bognár Irma, Holländer Margit, Rózsa Ágnes, Dévényi Sándorné (Kismama sárga csillaggal), valamint Kosztolányiné Harmos Ilona visszaemlékezéseiben.

A könyv fő pozitívuma az információgazdagság mellett, hogy több meggyökeresedett történelmi (elsősorban magánélettörténeti) mítosszal leszámol. Már csak ennélfogva is számos új ismeretet ad a magyar nőtörténetben járatos olvasók számára is. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek