Horváth Péter |
Nyilvánvaló, hogy Novák János valami igazán nagyszabásút szeretett volna létrehozni a nyitásra. Ideális is volt Az ember tragédiájához nyúlnia, ami ódon szövege ellenére még a kötelező olvasmányok mostoha sorában is kimondottan hálás darab, ráadásul eleve grandiózus témájával, a mennyeket és történelmi korokat váltogató színek révén bőven ad teret az alkotói megalomániának. Az, amit a Kolibri Színházban látunk, valóban nagyszabású lett, technikailag legalábbis mindenképpen; szoros pórázon tartott szövegváltozat (dramaturg: Horváth Péter), nagy szereplőgárda, bőséges, de ésszerűen, sőt frappánsan szerkesztett jelmez- és díszletállomány, rafinált vetítésmegoldások és látványpoénok. Lucifer működésével ellentétben ebből az előadásból tényleg csak az maradt ki, ami a lényege: a küzdés-kiábrándulás ritmusának jó értelemben vett emelkedettsége és az eszmei tét, amit nem kéne elröhögni.
A showélmény a bemutatón egyébként már egy teljesen banális apróságban is megbotlik. A mennyek világát ugyanis Novák a színházterem helyett az előtérbe álmodta, itt kezdődik az előadás a puritán, kétszintes emelvény körül, majd a közönség a színészektől terelve egyszerre vonul be elfoglalni a helyét a második színhez. Sejthető, hogy ez maximum akkor menne flottul, ha a nézők is előre begyakorolt rendben vonulnának be a helyre szóló jegyeikkel, így viszont nagyon hamar kifogy a kínos vergődés alól a bevonulásra szánt Szabadon bűn és erény közt… dal. Ezzel a töréssel az előadás gyakorlatilag le is csonkolta magáról az első színt.
Nyirkó Krisztina |
Mégsem mondhatjuk, hogy ez nagy veszteség, mert még ha szerencsésen is pozicionáltuk magunkat, és sikerült látni valamit a pótszínpadon zajló eseményekből, a körülmények folytán nehéz rá koncentrálni. Ez valami rebound jelenség, visszacsapási szindróma lehet, hogy most, amint a járványcsendben feloldották a korlátozásokat, egyszerűen muszáj egyből olyan premiert tartani, ami az oldalba könyöklésig összepréseli a közönséget, és még a színészeknek is kötelezővé teszi a velük való fizikai kontaktust. Ez ellen persze az egyéni preferenciákon túl momentán csak egy kifogásunk lehet: hogy semmilyen jelentősége nincs a produkció szempontjából. Az emelvényt, a fölé rögzített vetítővásznat alig használja a rendezés, a mennyek világa pedig egyenesen szegényesnek mutatkozik a közönségbe ágyazva. Optikailag és esztétikailag is kicsinyít ez a zsúfolt elrendezés, nincs hitele az isteni dimenziónak, az angyalokon és szellemeken túl pedig csak a londoni szín figurái kerülnek elő, hogy valamilyen homályos céllal már itt elénekeljék azt, amit majd ott is. A néző diszkomfortja kényes színházi eszköz.
A nagyravágy – madáchilag szólva – sajnos azt is háttérbe szorítja, ami annyira hiányzott az online térbe kényszerült színházból, a nyers, személyes jelenlétet, az abszolút jelenidejűséget vágások és effektek nélkül. Önmagában egyáltalán nem baj, hogy merőkanállal adagolják videóprojekciót (digitális tervezés: Kovács Ivó, videó: Albert Kinga), ez főként háttérként és a díszlet kiegészítéseként működik, de a színpad mögé vetítve látjuk a nézőtér mögötti kisszínpadot is, mintha tükröznék. Pazar megoldás ez a tér bővítésére és a szereplők közötti párbeszédre, mégis mennyire abszurd, sőt groteszk a jelen helyzetben, hogy a hátunk mögé ültetik a színészek egy részét, és amikor megmerevednek a színészek, színpadi mozdulatlanságot látunk – kivetítve. Helyenként kicsit öncélúan, irrelevánsan hat a videó, de ahogy az várható, a falanszterjelenetben igazán ki tudnak teljesedni a digitális média lehetőségei, a kihalt fajok adatbázisa látványos és átütő. Kiemelendő a vetítésből az egyes színek között elválasztóelemként működő videó, amelyen folyamatos áttűnésben látjuk a mindenkori Ádámot játszó színészek arcát.
A mapping mellett Orosz Klaudia tervezése mértéktartó, okos módon bánik az analóg látványelemekkel, használja a zsinórpadlást, és minden színben akad egy-két jól elhelyezett, markáns díszletkomponens. A kosztümök még jobban sikerültek, a koridéző stilizálásokból rendre kiugrik valami poén, mint a gladiátorok rögbisisakja vagy a francia arisztokrata szoknyaabroncsból metonimizált ruhája. A rendezés egyébként is inkább a humorban találja meg magát, a cselekmény teherhordó szerkezetének a kihangosított poénok tűnnek.
Fotók: Kolibri Színház |
A Tragédia eredendő szexizmusa ellenére annak szellemiségét, méltóságát leginkább Nyirkó Krisztina játéka tudja megadni. Ez az Éva árnyalt, megteszi komikus öngólokból és női princípiumból is, amit megkövetel tőle a szerep, de érzékeny és energikus, és nem szégyelli akár a pátosz határáig is veszélyesen közel merészkedve komolyan venni magát. Erre az integritásra szükség is van az előadásban, ami a körítés ellenére mintha pont hogy nem merne nem viccet csinálni magából, így Nyirkót elnézve legalább néha azt érezzük, van tétje, súlya annak, ami elhangzik és történik a színpadon, és az események nem csak apropót szolgáltatnak a technikai villantásra. A különböző Ádámoknak (Nizsai Dániel, Fehér Dániel, Krausz Gábor, Bodnár Zoltán, Mészáros Tamás, Tóth József, Szanitter Dávid, Ruszina Szabolcs, Mult István, Gazdag László, Kormos Gyula) már csak a színenkénti váltások révén sincs sok idejük felépülni, időnként mintegy véletlenül sikerül elmélyíteniük egy-egy drámai pillanatot. Lucifer ránézésre Joker és a ’71-es Willy Wonka keresztezésének tűnik, és ugyan Horváth Péter alakításában időnként meg-megvillan a figura lehengerlő arca, mégis ő esik leginkább áldozatul a komikum dominanciájának.
Kétségtelenül Éva itt a főszereplő, nem Ádám – talán ezért is hat olyan érdektelennek, semmilyennek a keret nyitórésze után a záró is, amikor újra kiterelnek minket az előtérbe a hosszúra nyúló befejezésre, ahol a férfiak visszaveszik a kezükbe az uralmat tér és idő felett.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.