Az amerikai külügyminisztérium adatai szerint évente 500 és 700 ezer közöttire tehető azon nők száma, akik az embercsempészek áldozatává válik. Többségük gyerek, és kevesebb mint egy százalékuk kerül elő. Mindezt a Minden lány nevében című dél-afrikai film végéről idéztem ide, az alkotók meg nyilván azért biggyesztették oda, hogy ha valakinek addig nem esett volna le, hogy mennyire komoly témához nyúltak a készítők, akkor majd ennek fényében értékeljen át mindent.
Szerencsére a feldolgozott történet valós eseményei (ezeken alapul maga a film is) eléggé elborzasztóak ahhoz, hogy egy kevésbé empatikus nézőt is megdöbbentsen, így a film végi adat puszta adalék marad. Bár az igyekezet valamiért mégis érthető: sokkal erősebb művet is ki lehetett volna csiholni mindebből.
A dél-afrikai Gert de Jager a kilencvenes évek elején hat kislány eltűnése miatt került börtönbe, ám a korábbi, teljes vallomást sosem hozta nyilvánosságra az apertheid kormány. Nem véletlenül: Jages ugyanis azt állította a felvett vallomásában, hogy a színesbőrű kislányokat nem a maga kedvtelésére rabolta el, a megbízója a Nemzeti Párt egyik minisztere volt. Ráadásul a kislányok zömét a közel-keleti sejkeknek adták át, akiktől olajat kaptak cserébe. Aki meg valamiért maradt, azon a politikus Nolte (Deon Lotz) élte ki pedofil vágyait.
A film két szálon indul. Az egyik a rendszer bukását követő nyomozásé, a másik viszont klasszikus bosszútörténet. Az egyik megmenekült áldozat Ntombizonke Bapai (Hlubi Mboya), aki valahogy megszerzi a titkos felvételt, és módszeresen, nem válogatva az eszközökben elkezdi felszámolni a bűnbandát. A csavar abban áll, hogy amúgy a rendőrségnek dolgozik helyszínelőként, tehát a saját nyomai után kutat, és időnként az észrevételeivel segíti az ügy fő nyomozóját, Jodie Snymant (Erica Wessels). További csavar, hogy jár is vele.
 Jelenetek a filmből |
Gert de Jager a valóságban is létezett Gert van Rooyen néven. A különbség annyi, hogy ő a maga pedofil vágyai kiélése érdekében is vadászott a kislányokra, és egy áldozata sem úszta meg élve (sokan a mai napig nem kerültek elő), illetve ő öngyilkos lett, és nem a bűnszervezet nyúlt utána a börtönben. Az is lényeges különbség, hogy a politikai érintettségről (a párt három minisztere is belekeveredett) nem ő, hanem a fia számolt be később. A dramaturgiai változtatások zöme jót tett a filmnek, ha a thriller oldaláról nézzük, ám kissé leegyszerűsítővé tette, ha az emberi dráma felől közelítjük meg.
Ugyanakkor a zsúfoltság sem tesz túl jót a filmnek. A nyomozás fordulatai, a bosszútörténet keménysége mellett a két nő közti szerelmi szál már valahogy túlzásnak tűnik, hiteltelennek, még ha van is dramaturgiai szerepe. Ám a nagy szembesülés (a saját szerelmem után nyomozok) áhított drámai jelentésrétege nem tesz túl sokat a műhöz, ehhez finomabb ecsetvonások kellettek volna, ám erre már nem jutott idő a többi szál kidolgozása mellett. Ráadásul Hlubi Mboya erőteljes játéka mellett Erica Wessels inkább csak illusztráció. A nyomozónő arcát, mintha csak az ország összes eltűnt nőjének a fájdalmát hordaná a vállán, folyton a fájdalom és a megrendülés torzítja el, a Nagy Munka iránti felelősség. Ehhez képest nagy igyekezetében hibát hibára halmoz, senkit nem tud megmenteni, igazából nem is értjük, hogy milyen kvalitásai révén lett ő a nyomozóegység vezetője. Tán mert a világfájós arc jól mutat a hírekben?
 A képek forrása: MAFAB |
A Minden lány nevében ugyanakkor kemény film, élesek a leszámolások, ülnek az akciók, hullanak a szereplők. Aki ezért nézi meg, nem fog csalódni, sőt értékelni fogja a bevett sémáktól való apró, ám nem túl jelentős eltéréseket. Aki viszont az emberi poklok újabb bugyráért, a politikai játszmák minden képzeletet felülmúló cinizmusáért (olajat kislányokért), annak kissé túl színes, túl szagos lesz a film. Hiszen a hatás kedvéért épp a bonyolult viszonyokat kell feláldozni és leegyszerűsíteni: elég, ha a három miniszterből összevont Nolte élveteg arcát nézzük, és csöndben drukkolunk, hogy őt mikor éri utol a végzet.
Az alapanyagból egyszerre lehetett volna forgatni egy sorozatgyilkosos thrillert, bosszúálló akciófilmet és politikai drámát. Donovan Marsh rendező az előbbi kettőt bútoroztatta össze, és az utóbbit amolyan izgalmas háttérként, nyomatékként vetette be. Az okosabb verzió talán a bosszútörténetet dobta volna ki egy sokoldalúbb dráma (pl a Soderbergh-féle Traffic) kedvéért. A végeredmény így lett a szemnek tetszetős, a zsigeri igazságvágynak megfelelő alkotás, csak néha az eszünket ki kell kapcsolni, hogy jobban élvezzük az egészet.