Zack Snyder az elmúlt tíz évét rendezőként és vezető producerként a DC szuperhős-univerzumának felépítésével töltötte. Ebben az időszakban gondosan kialakította maga körül a rendezőzseni mítoszát, akit a tökéletes vízió megalkotásától csak a pénzéhes producerek kontárkodása tart vissza. Ennek a kicsúcsosodása az Igazság Ligája körüli hercehurca volt: a rajongók évekig követelték Snyder eredeti vízióját, ami helyett a moziban egy újravágott és nagy mértékben újraforgatott torzsszülöttet lehetett csak megnézni. A stúdió végül beadta a derekát, és kiadta Snyder négyórás monstrumát, amiről kiderült, hogy nem egy remekmű, csupán a kisebbik rossz.
A halottak hadseregénél (Army of the Dead) viszont már semmiféle kifogása nem lehet a Snyder-apologétáknak: a Netflix finanszírozta, róluk pedig köztudott, hogy teljes alkotói szabadságot és bőséges anyagi forrást biztosítanak minden olyan művésznek – David Lynchtől Martin Scorsese-ig –, akik segítenek növelni a streamingplatformjuk ázsióját. Végre kiderülhetett, milyen az, ha Snyder kezét nem köti semmi: a végeredmény túlnyújtott, ötlettelen és lapos.
Pedig az alapkoncepció bűnös szórakozást ígér. Las Vegas határában zombikór szabadul el, amit úgy sikerül csak elszigetelni, hogy fallal-kerítéssel veszik körül és karantén alá helyezik az egész kaszinóvárost. Odabenn már csak zombik vannak, a kaszinók páncéltermeiben azonban sok milliárd dollár áll gazdátlanul. Egy szedett-vedett zsoldoscsapat arra vállalkozik, hogy betörnek a lezárt zónába, átverekszik magukat a zombikon, felpakolják a pénzt, és helikopterrel kirepülnek. Minderre négy napjuk van, utána az amerikai kormány atombombát dob a városra.
Snyder az ötletet nagyjából úgy pitchelhette, hogy olyan, mint a Menekülés New Yorkból és az Ocean’s Eleven keveréke – csak zombikkal! Mindez a neonfényes, posztmodern Las Vegasban. Érdekesnek tűnik, a kidolgozást látva viszont már érthető, hogy Snyder miért házalt sikertelenül ezzel a sztorival 2007 óta: papíron jól hangzik, de valójában tele van félkész ötletekkel.
 Jelenetek a filmből |
Amit viszont a legnehezebb megérteni, hogy miért akarta ennyire megcsinálni ezt a filmet, ha a történet egyik vonatkozása sem érdekelte eléggé. Miért mozgatta meg a fantáziáját egy heist-film, ha még arra sem vette a fáradságot, hogy a bejutáshoz és a széf feltöréséhez egy okos és összetett tervet alkosson? Ahhoz képest, mekkora kihívásnak tűnik bejutni a zombilepte Las Vegas közepébe, a csapat gond nélkül besétál.
Ennek ellenére rendkívül körülményesen gyűlik össze a csapat – végeláthatatlanul tűnnek fel az újabb és újabb szereplők. Egy zombifilmnél nem meglepő, hogy sokan csak meghalni jönnek, de itt épphogy sok időt pazarolnak el rájuk, ami minden esetben érdektelen, melodramatikus párbeszédeket jelent. Így nehéz elérni, hogy bárkiért is aggódjunk.
Még azt az irritáló fordulatot is bevetik, hogy a csapat vezére (Dave Bautista) hiába tiltja meg a lányának (Ella Purnell), hogy velük tartson, ő csak azért is csatlakozik, annak ellenére, hogy nem képzett zsoldos. Innen már sejthető, hogy mindenkit csak hátráltatni fog, és többen miatta fognak meghalni. Mintha a zombiapokalipszis önmagában nem lenne elég, és szükségét érzik, hogy újabb feszültségforrást generáljanak. Világos, hogy az apa-lánya kapcsolattal próbálnak személyes tétet és érzelmi töltetet adni a küldetésnek, de nehéz egy olyan karakternek szurkolni, aki szabotálja az akciót.
Megint csak rejtély, miért érezte Snyder szükségét, hogy George A. Romero klasszikusának, A holtak hajnalának remake-je után másodjára is a zombitémához nyúljon, ha ilyen keveset tesz hozzá a mitológiához. Újszerű vonás ugyan, hogy a zombik törzsi társadalomba szerveződtek (és külsőre leginkább a Gyűrűk ura orkjaira hasonlítanak), de ezek teljesen mellékes és elhagyható részletek. A zombik nem félelmetesek, a misszió inkább érződik ráérősnek, mint feszültnek – pedig a ketyegő bombát szó szerint bevetik –, innentől kezdve A halottak hadserege zombifilmként is kudarcot vall.
 A képek forrása: MAFAB |
Az még nem meglepő, hogy egy Snyder-film híján van az erős karaktereknek vagy a jól megkonstruált párbeszédeknek, de hogy még akciójelenetek is csak elvétve legyenek benne, az egyértelműen csalódás. A halottak hadseregében talán az egyedüli snyderizmus a popzenei klasszikusok ész nélküli felhasználása. Még a képi világ sem hozza a tőle megszokott stilizáltságot, mert az operatőri feladatokat magára vállalva úgy döntött, hogy az egész filmet extrém szűk fókusszal veszi fel. Lényegtelen, hogy a dramaturgia megkívánja-e, a színész arcán kívül minden annyira el van mosódva, mintha tejüvegen keresztül látnánk az eseményeket, és ez a szemnek nagyon hamar nagyon fárasztóvá válik.
Azzal még nem lenne baj, ha egy rendező nem azt adja, amit a néző elvár, de itt szó sincs arról, hogy Snyder dekonstruálni szeretné a jól ismert műfaji toposzokat, vagy hogy ki szeretne törni a skatulyából. Rendezésében nincs irónia, nincs kikacsintás, és még kísérletet sem tesz arra, hogy valami újat mutasson. A halottak hadserege ismét kiváló példa arra, amikor egy erősebb kezű producer jól jött volna, hogy az alkotót az ötletek alaposabb kidolgozására és jóval feszesebb játékidőre késztesse.