Viktor Kossakovsky filmográfiája alapján a rendezőtől nem áll távol a hétköznapi szokatlan oldalról történő megragadása. Egyik első filmjével a városában vele azonos napon született emberek életébe engedett bepillantást, az Oroszország az ablakomból pedig a rendező utcáját és az ott élő emberek mindennapjait mutatja be, egy év felvételeiből. Legutóbb a víz és a jég méltóságteljes erejéről forgatott filmet, narrátor nélkül.
A megfigyelés mestere, mondhatnánk. Munkásságát egy jellegzetes elbeszélésmód egyesíti, amihez nincs szükség szavakra. Nem kapunk érdekfeszítő tényeket az állatok táplálékszerzési szokásairól, mint David Attenborough-nál és nincsenek lenyűgöző jellemzések sem a vulkánkitörésekről Werner Herzog módjára. Kossakovsky az alanyait beszélteti. Legyen szó az Antarktisz jégtábláiról vagy egy féllábú tyúkról a helyi gazdaságban. Történeteinek befogadása megkívánja a lelassulást, a nyitottságot és egy szinte spirituális befelé fordulást. Más néven az empátia, az emberség gyakorlását. Ez az emberség viszont legtöbbször épp nem emberek felé irányul filmjeiben és érdekes módon, nem is belőlük fakad.
Szerzői hangját ezúttal egy norvég farm sertésében találta meg, ami – esetünkben sokkal inkább „aki” – minden eddigi munkájánál lényegre törőbben képes megfogalmazni azt a természetben rejlő mély értelmet és örökérvényű értékrendet, amit művészete feltérképezni igyekszik.
Első feltűnésekor Gunda az ól bejáratában fekszik, hatalmas fejével félig eltorlaszolva azt. Hosszú percek telnek el így, eseménytelenül. Néhány röfögést és mormogást hallunk, mintha álmában adna ki hangokat, majd amikor elkezdenénk zavartan fészkelődni, egy apró test jelenik meg az anyasertés feje mellett. Majd még egy, aztán pillanatokon belül vagy fél tucat újszülött kismalac botladozik anyjuk körül. Tökéletesen hétköznapi jelenet egy farm életében és tökéletesen lélegzetelállító élmény Kossakovsky lencséin keresztül nézve.
 Jelenetek a filmből |
Egy mondatban össze lehet foglalni, hogy pontosan mi történik ebben a lassú folyású természet-meditációban, mégsem közelítenénk meg vele a film valódi lényét, ami nem a történetben, de még csak nem is a képekben keresendő. Hanem alanyainak szemében. A kamera úgy merül el egy kicsinyeit terelgető sertés vagy a legyekkel hadakozó szarvasmarha tekintetében, mintha színészek finom rezdüléseit próbálná elkapni. És sikerül is neki újból meg újból. Méghozzá úgy, hogy tökéletesen azonosul szereplőivel.
Felveszi ritmusukat, és az állatokkal együtt mozog. Hosszú, dinamikus felvételekkel operál, vagy kitartott megfigyelőként van jelen és mindezt saját szemszögükből teszi. Szemmagasságban marad mindegyikükkel és ezzel az egyszerűnek tűnő, de rendkívüli érzékenységet megkövetelő módszerrel a jól ismert haszonállatok azonnal átalakulnak. Nem sertést és baromfit látunk, hanem individuális személyiséggel és gondolatokkal rendelkező lényeket. Feltéve persze, ha mi is fel tudjuk venni tempójukat.
Senkit se tévesszen meg a téma és az aranyos állatok. A Gunda messze áll a közönségbarát dokumentumfilmektől. Első látásra – és hallásra – előbb tűnhet kísérleti ASMR videónak, mint szokványos természetfilmnek. Kossakovsky ugyanis nem használ zenei aláfestést, hogy mankóként szolgáljon a nézői érzelmeknek. De még csak színeket sem. Így szűr ki minden felesleges ingert és zavaró tényezőt farmjáról, míg végül nem marad más, csak a lecsupaszított élmény. Visszafogott, művészfilmes narratív eszközökkel közelíti meg tárgyát. A monokróm színválasztás és a stilizáció azonban nem válik öncélúvá, elengedhetetlen szerepet játszik a hatás kiváltásában.
 A képek forrása: MAFAB |
Ami, ha átengedjük magunkat a melódiákká összeálló légyzúgás, a motoszkálások, a szélsüvítés hangjainak és az igéző állattekinteteknek, valódi transzcendens élménnyé áll össze. A mozi egyetlen emberi alak – vagy hang – nélkül közvetít a velős drámákra jellemző érzelmeket. Öröm, kihívások, sikerélmény, csalódás és gyász. Kossakovsky filmje arccal látja el az arctalant, a megélhetésre tartott jószágokat pedig lélekkel. Részben ennek is köszönhető, hogy a Gunda mögött megbúvó, palástolatlan politikai missziót is szemforgatás nélkül el lehet fogadni tőle.
Kossakovsky ugyanis más irányból nyúl a kényelmes életmódunk fenntartásának oltárán feláldozott életekhez, mint azt filmek, újságcikkek és könyvek ezreitől megszokhattuk már. A kegyetlenség bemutatása és a sokkolás hatásvadász eszközei helyett humanizál, bűntudat helyett empátiát kelt a nézőben. Ezzel is talán saját gyermekkori élményeit igyekszik átadni. A rendező négyéves korában egy kismalacot kapott ajándékba, és miután a háziállatként nevelt sertés elpusztult, életre szóló vegetarianizmust fogadott.
Azért persze erős túlzás lenne kijelenteni, hogy akit megérint a film, az többé nem nyúl húshoz, de kétségtelen, hogy közömbösen sem fogunk felállni mellőle. És ha az Oscar-jelölés el is maradt, talán már ezért megérte hónapokig trágyában kúszni a kamerákkal.