Tizenegy éve annak, hogy Kelemen Barnabás megalapította a Kelemen Kvartettet. Az akkori négy muzsikus – Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor és Kokas Dóra rövid időn belül nagy sikereket aratott: nemzetközi versenyeket nyertek Reggio Emiliában, Pekingben, Melbourne-ben, kiterjedt turnén vettek rész Ausztráliában és Új-Zélandon. Később felléptek New Yorkban, Londonban, Amszterdamban, bejárták Indiát, Közép- és Észak-Amerikát. A világ hangszeres muzsikustársadalmának legjobbjaival játszottak együtt: partnerük volt Joshua Bell, Andreas Ottensamer, Pekka Kuusisto, Maxim Rysanov, Nicolas Altstaedt, Frankl Péter, José Gallardo vagy Rados Ferenc. A kvartettnek akadt egy világviszonylatban egyedülálló tulajdonsága is: csak a csellista feladatköre volt állandó, az első és második hegedű, illetve a brácsa játszanivalóját a három másik muzsikus cserélgette egymás között, mivel mind Kelemen Barnabás és Kokas Katalin, mind pedig Homoki Gábor egyformán otthonos a hegedű- és a brácsajátékban. Ez a módszer stimuláló hatású: nem fenyeget az a veszély, hogy bárki számára is megszokássá válik állandó szerepköre.

 

Közel három esztendeje a vonósnégyes átmenetileg feloszlott, tavaly decemberben azonban a Kokas–Kelemen házaspár két másik – a magánéletben hozzájuk hasonlóan párt alkotó – művésszel kezdett próbálni. A hegedűs Jonian Ilias Kadesha görög származású, a csellista Vashti Mimosa Hunter brit illetőségű. Ami a két magyar muzsikust a két külföldivel összekapcsolta, a közös mester személye: a két külhoni zenész ugyanúgy Rados Ferenc kamarazene-növendéke volt, mint Kokas és Kelemen. Azonos tehát a szellemi háttér, a muzsikálást meghatározó zenei felfogás. Az első Bartók Tavasz szerkesztői tudomást szereztek a kvartett munkájáról, s felkérték a négy művészt, szólaltassák meg a 2021-es fesztivál két hangversenyén Bartók hat vonósnégyesét. A felkérésre igenlő válasz érkezett, így az újjáalakult Kelemen Kvartett mindjárt bemutatkozásakor olyan próbatétellel találta szemben magát, amelyre még nagy múltú vonósnégyesek is csak ritkán vállalkoznak. Bartók vonósnégyesei szerepelnek a repertoáron, de a művek nehézsége és töménysége miatt az együttesek rendszerint inkább egy-egy darabot választanak, a hat mű teljességre törekvő, ciklikus megszólaltatása ritka. A Kelemen Kvartett ráadásul a keletkezés időrendjében adta elő a hat művet május végi két hangversenyén. Ez különösen kedvező a közönség számára, hiszen így a zenehallgatók nyomon követhetik Bartók zenei gondolkodásának módosulását. A kvartett nem egyedül készült fel a tavaszi koncertekre: két régi mesterük, Kurtág György és Rados Ferenc észrevételeit meghallgatva munkálták ki koncepciójukat.

 

Kelemen Kvartett

Május 20-án este hallhatta a közönség az első három kvartettet. Az 1. vonósnégyes (1908/1909) azon művek közé tartozik, amelyekben Bartók Geyer Stefi iránti reménytelen szerelmének érzelmi kudarcát dolgozta fel. Ennek a folyamatnak ez a darab a csúcspontja, Kodály nem véletlenül summázta a partitúra a tartalmát a „visszatérés az életbe” szavakkal. A Kelemen Kvartett kiforrott és szuggesztív előadása meggyőzően érzékeltette a mű késő romantikában gyökerező, sűrű szövésmódjának wagneri-regeri kromatikus telítettségét, s ugyanakkor hatásosan épített a mű fokozatos élénkülést megvalósító dramaturgiájára. Választékos tagolás, bátor hangsúlyozás, deklamáló hangszerjáték, az első két tétel többnyire befelé forduló magatartása és az energikus finálé élénk kontrasztja jellemezte a négy muzsikus olvasatát – játékuk azt sugallta a hallgató számára, hogy a tételek előrehaladtával a darab egyre „modernebbé” válik.

 

A I. világháborús 2. vonósnégyes (1915–1917) hallgatójának a négy muzsikus mindjárt a mű kezdetén felhívta figyelmét a nyitótétel expresszív gesztusaira és széles hangközugrásaira. Rácsodálkozhattunk a fokozásokra, a zene érzelmi-indulati töltése iránt érzékeny játék fűtöttségére, a tempó s nyomában a dallamformálás lélegző karakterére. Hatásos volt a „doboló” kíséretű Allegro molto capriccioso második tétel vad ritmusa, barbaro-karakterének zabolátlansága (a Kelemen Kvartett fokozottan engedi érvényesülni a hat Bartók-vonósnégyes számos részletében a vadat, a nyerset, a csúnyát). És persze megszületett a tétel szeszélyes, capriccioso jellege is. Időről időre felforrósodó, fájdalmas-panaszos magány- és bánatzeneként tolmácsolta az együttes a művet befejező Lentót, fogékonyan az áttetsző hangzás rétegezettségére, pasztellszíneinek kifinomult árnyalataira.

 

Végül a 3. vonósnégyes (1927) megszólaltatásakor Kelemenék rendkívüli szuggesztivitással mutattak rá a lassú–gyors–lassú forma rendkívüli tömörségére, zenei gondolkodásának koherenciájára. Sok hatásos mozzanatra figyelhettünk fel ebben az olvasatban: az erőteljes, fortissimo, sostenuto akkordok szenvedélyére, a sul ponticello hangismétlések kísértetiességére, a nemegyszer tizenkét szólamú, orkesztrális hatású felkiáltások erejére, a glissandók tétova kérdéseire, a crescendók és accelerandók izgalmára, a monoton ismétlések mániákusságára, a Seconda parte akkord-pizzicatóinak hideglelős hangulatára. Az előadók a stílus komplexitását is mintegy magától értődőn kínálták fel számunkra, természetesen helyezve egymás mellé az időnként előtérbe kerülő magyar parasztzenei hang patetikus hangsúlyait és a hideg-száraz modernséget. Sűrű, kivételesen erős előadással fejeződött be az első koncert – várakozást keltve a második iránt