A Trónok harca valami olyasmit hajtott végre a televíziózás világában, mint amit majd’ két évtizeddel ezelőtt a Gyűrűk ura a mozikban. Mindkettő annyira sikeres lett, hogy az egyébként legtöbbször másodvonalbéli műfajként kezelt fantasyt bebetonozta a köztudatba. Ma minden szolgáltató a saját Trónok harcát akarja elkészíteni: az Amazon eszméletlen mennyiségű pénzből viszi majd vissza a nézőt Tolkien világába, a Netflix pedig a műfaj produkcióinak egész garmadáját vonultatja fel. A legsikeresebb nyilván a Vaják, melyből idén jön a második évad, de készülnek úgynevezett ifjúsági fantasyk is, ahol a mitikus történet mellett a főhősök felnövekedése is fontos szerepet kap. Ilyen volt tavaly a félresikerült Levél a királynak, a Végzet: A Winx Saga az év elejéről, és ilyen az Árnyék és csont is. Sok olvasóban már maga az „ifjúsági fantasy” kifejezés is kellemetlen érzéseket kelthet, ráadásul teljes joggal, a szubzsáner előélete korántsem makulátlan, ezek az alkotások sokszor nagyon sztereotip karakterekkel, bugyuta történetszálakkal dolgoznak, néhány renitens mű káros hatásairól pedig már tanulmányok is születtek. A Leigh Bardugo bestsellere alapján készült Árnyék és csont ilyen szempontból ártalmatlan, egyszerű, persze, amennyire talán az ebben a kategóriában elvárás is, de stabilan áll a lábán, a kelet-európaiság pedig különleges ízt is kölcsönös a sorozatnak.

 

A díszleteket leszámítva a történet nagyjából bármelyik hasonló műből ismerős lehet. Adott egy háborúban álló birodalom, ezúttal Ravka, amelynek töréspontján az Árnyzóna fekszik. Átjutni itt szinte lehetetlen, így az ide érkező katonákat gyakorlatilag a halálba küldik. A főhős, Alina Starkova (Jessie Mei Li) is egy ilyen alakulat tagjaként vág neki az útnak, kiderül azonban, hogy a többiekkel ellentétben ő képes a fény megidézésre. Ami az Árnyzónában a túlélést jelenti, később az életét veszélyezteti majd, hiszen a birodalom különböző pontjairól indul ellene hajtóvadászat.

 

Jessie Mei Li

Az adaptációt ez alkalommal az az Eric Heisserer vállalta magára, akit az Érkezés forgatókönyvéért Oscarra is jelöltek, de ő felelt a Madarak a dobozban szkriptjéért is. Trükkös feladat volt ez, mert gyakorlatilag két regényt kellett dramaturgiailag összefésülni, hiszen a címadó Árnyék és csont mellett Bardugo a Hat varjú című művének egyes elemei is megjelennek. A másik buktató is magától értetődő, népszerű fantasyregény adaptációja esetén mindig nagyon kényes az információk adagolásának kérdése. Hiszen úgy kell ezt megoldani, hogy a világba frissen érkező tévénéző is értsen meg mindent, lehetőleg minél gyorsabban, de az univerzumban jártas rajongók se érezzék azt, hogy az alkotók nem veszik őket komolyan. Bardugo világát rendkívül felületesen ismerve csupán az első kívánalom teljesüléséről tudok nyilatkozni, a készítők ezen a téren sikeresen vizsgáztak, a néző nem veszik el a nevek és helyszínek tengerében. Ennek az is az oka, hogy lineáris és végtelenül lecsupaszított dramaturgiát kapunk (talán részben a Vajákkal szembeni nézői kritikákból tanulva), de ez egyáltalán nem válik a sorozat hátrányára. A készítők nem vállaltak sokat, nem hagyták el a járt utat a járatlanért, de a saját világukban konzekvensen jártak el.

 

Klasszikus, jól ismert megoldásokat kapunk minden téren. A cselekmény kezdetben sok szálon indul, minden főhős kap egy saját csapatot, mellyel így-úgy alakítja a világ sorsát, majd az utolsó epizódra ezek a szálak szépen összeérnek. A sorozat témáit is ismerjük régről: árvaság, számkivetettség, messiástudat, a felelősség, amelyre a főhős nem volt felkészülve, első szerelem, csalódás, árulás. A fantasy-archetípusok egész garmadája jelenik meg, de ez nem feltétlen baj. Hiszen az archetípusok épp azért archetípusok, mert a néző ősi tapasztalatát idézik fel, így pedig egy ilyen műfaji, alapvetően nagyközönségnek szánt produkció esetén ezek használatba önmagában nem hiba. A kérdés mindig az, hogy az alkotók képesek-e hozzátenni ezekhez a sablonokhoz?

 

És itt erre igen a válasz. Izgalmasak a karakterek, ráadásul a jó-rossz tengely végpontjairól mindenki elmozdul. Mindenkinek megértjük a motivációját, és mindenki hoz megkérdőjelezhető döntéseket is. Persze nem a Trónok harcát idéző, sokdimenziós jellemábrázolásra kell gondolni, de mindenképp üdvözlendő a készítők részéről, hogy nem a legkönnyebb megoldást választották.

 

A főszereplő, Alina sokrétű karakter. Persze nála is jól ismert alapokból építkeznek a készítők, de a lány csak néhány perc erejéig naiv szemlélője az eseményeknek, hamar öntudatossá válik, az évad során pedig végig fejlődik. Kapcsolatuk Mallal (Archie Renaux) szépen épül, a rejtélyes Kirigan (Ben Barnes) pedig tartogat meglepetéseket. A kötelező humorforrást biztosító comic reliefekből sincs hiány, a legtöbb humoros pillanat Kaz, Inej és Jes triójához kapcsolódik. Jó karakterek eljátszásához jó színészek kellenek, ezen a téren sincs probléma, mindenki hozza a kötelezőt, bár árnyalatok érzékeltetésére talán csak Ben Barnesnak van lehetősége.

 

Ezek tehát a fő építőkockák, de a többi téren is jól muzsikál a Netflix sorozata. A zene kreatív, a széria maga grandiózus (a forgatási helyszín a Vaják első évadához hasonlóan hazánk volt), remek a látványvilág, ráadásul a korábban említett kelet-európaiság is izgalmasan jelenik meg, motívumokban, nevekben, ismerős történetekben. A folytatás pedig gyakorlatilag garantált, hiszen jókora cliffhangerrel ért véget a szezon.

 

Az Árnyék és csont nem váltja meg tehát a világot, de saját keretein belül abszolút működőképes tud lenni, kisebb hibáit hamar feledteti. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy most még csak a bevezetést láttuk, az érdemi fejleményekre a következő években kerülhet sor. Persze ha a Netflix is úgy akarja.