Hogy egy fesztiválkoncertet közönség részvétele nélkül, csakis az online közvetítés céljából rendeznek meg, azt már-már természetesnek vesszük; az viszont, hogy egy budapesti fesztivál vendégelőadói a saját országukból jelentkeznek be online, merész újítás, jóllehet, ha belegondolunk, sok praktikus előnye van (ha már egyszer úgysem találkozhatunk velük hús-vér mivoltukban). Ebben az esetben azonban különleges bónuszban is részesült a fesztivál közönsége: a koncertet ugyanis nem akármilyen hangversenyteremben, hanem az oxfordi egyetem aulájaként felfogható Sheldonian Theatre-ben rendezték. Ez a görög színházakról mintázott épület egyfelől igen egyedi, atmoszférájában és részleteiben is lenyűgöző műemlék, Christopher Wren egyik legnevezetesebb alkotása (amely azonban idehaza érthető módon háttérbe szorul londoni remekei mögött), másrészt a 18. századi zenetörténet egyik szent helye, miután Haydn újdonsült oxfordi doktorként itt dirigálta két székfoglaló hangversenyét 1791 júliusában. (Az épület már akkor több mint 120 éve állt; s az Oxfordi szimfónia mellett már Haydn is dirigált benne barokk zenét: Händelt, sőt Purcellt.)

 

A magával ragadó előadás azonban nem nagyon hagyta, hogy ezekkel a mégoly érdekes és izgalmas külső körülményekkel foglalkozzon a hallgató. John Eliot Gardiner és együttesei kiállták a kifürkészhetetlenül tökéletes mestermű, a János-passió próbáját, és katartikus erejű zenei és – talán mondhatom így – transzcendens élménnyel kényeztették el a közönséget. A megannyi, önmagában is megkapó részletszépségen, a szebbnél szebb (és nem egyszer meghökkentően újszerűen megközelített) különálló tételen túl az egész mű – mennyiségileg csupán a Máté-passió által túlszárnyalt – monumentális íve is a maga bámulatos folytonosságában, mindenfajta törés és megtorpanás nélkül bontakozott ki. Még ennél is többet jelentett az, hogy Bach költői programja, egész életművének központi gondolata, a sóvárgás az örök világosság – csakis a halál kapuján át elérhető – birodalma iránt, mindvégig színről színre jelen volt és egyre csak fokozódott az egyébként rendkívül sokrétegű passió megszólaltatásában; a mindezt két percbe összesűrítő zárókorál ezért lehetett olyan eksztatikus és döbbenetes erejű.

 

John Eliot Gardiner

Körülbelül ennyi a lényeg. A részletek felé visszakanyarodva először is az énekszólisták és egy-két hangszeres nevével tartozom. A passió Evangélistája Nick Pritchard volt; Jézus szerepét William Thomas, Pilátusét Alex Ashworth énekelte: ők ketten osztoztak a basszusáriákon is. A szopránáriákat Julia Doyle, az altáriákat Alexander Chance (kontratenor), a tenoráriákat pedig Peter Davoren adta elő. A ragyogó hangszeresek közül – az elfogultság vádját is kockáztatva – hadd emeljem ki az „Es ist vollbracht” ária gambaszólóját gyengéd expresszivitással játszó Gáborjáni Kingát és a teljes basszusszekciót: Philip Turbettet (fagott), James Johnstone-t és Robert Quinney-t (orgona, illetve csembaló), de különösen Eligio Luis Quinteirót, a civilben saját együttest is vezető spanyol lantművészt, aki egészen varázslatos hajlékonysággal és érzékenységgel vette ki a részét continuójátékból.

 

Hadd szóljak még néhány szót az egyes énekesekről, illetve egy-két különlegesen emlékezetes pillanatról. Nick Pritchard ideális hangi adottságokkal rendelkezik az Evangélista szerepköréhez. Én úgy hallottam, hogy némi elfogódottsággal kezdett, s szuggesztív frazeálása, beszédes szünetei ellenére eleinte nem fogott meg deklamációjának erejével. Idővel azonban magára talált, kitárulkozott, sőt szárnyalni kezdett; és mind lírai („weinete bitterlich”), mind pedig drámai pillanatokban (így a templom függönyének kettéhasadásakor) hallatlan kifejezőerővel szólalt meg.

 

Jézusként William Thomas súlyos, gyönyörű basszusa rendkívüli erőt és szilárdságot sugárzott, jóllehet egy-egy pillanatban a méltóságteljesség mintha némi nehézkességgel vegyült volna. Viszont az „Eilt, eilt” kezdetű basszusáriában – amelyet általában nem szokás Jézus megszemélyesítőjével énekeltetni – egészen fenomenális teljesítményt nyújtott az előadás magas hőfokával, hiteles kitárulkozásával.

 

Alex Ashworth nagyszerű Pilátusa elsősorban igen finom eszközökkel elért, de igen szuggesztív színészi teljesítményével és nagyszerű német kiejtésével hívta fel magára a figyelmet. A kórust is tartalmazó „Mein teurer Heiland” kezdetű áriában pedig egyéniségének meditatív oldalát is megismerhettük. Ugyanitt megcsodálhattuk azt a szinte impresszionisztikus, de rendkívül meggyőző gardineri megoldást, hogy az áriát kísérő, meg-megszakadó korál nem az ária egyik főszereplőjeként, az énekszólistával mintegy dialógust folytatva jelent meg, hanem csupán pasztellszínű, sejtelmes háttérként szolgált. Így a szólista triolái sem ütköztek deklaratívan a korál kettős, sőt négyes osztásaival, s az utóbbiak mintegy belesimultak a kissé elmosódva látható hangfüggönybe.

 

Julia Doyle

Julia Doyle, Alexander Chance és Peter Davoren egyaránt két-két áriát adott elő, és mindhármuk esetében megfigyelhettük, hogy úgyszólván más-más énekesként közelítették meg a két eltérő karaktert. Különösen feltűnő volt ez Julia Doyle esetében, aki az „Ich folge dich” áriát elfogulatlan könnyedséggel, szinte világias vidámsággal énekelte, ami hangi adottságainak is tökéletesen megfelelt. Így szinte nem ismertünk rá a passió utolsó áriájában („Zerfließe, mein Herze”), ahol földöntúli tisztaságot sugározva, egészen átszellemült szférákba emelkedett, afféle szakrális Paminaként. Alexander Chance is szinte más hangon – egy oboaszerűen koncentrált és hajlékony, illetve egy lényegesen lágyabb, líraibb hangképzéssel – énekelte két áriáját, de mindkettőben a megformálás, a nüanszok, az árnyalatok mindentudó mesterének bizonyult. Peter Davoren pedig az „Ach, mein sinn”-ben talán egy hajszállal túl is belcantósította a lelkiismeret szenvedélyes kitörését, második áriájában viszont – ősereje megtartásával – a differenciált és érzékeny kifejezés eszközeit is megtalálta.

 

A passió előadásának nagy erőssége volt a koráloknak a megszokottnál jóval differenciáltabb és erőteljesebb megszólaltatása; ez nem csupán a beszédes, „lélegző” cezúrákat, egyes lényeges szavak kiemelését jelentette, hanem teljes korálok szuggesztív és drámai, az áriákénál sem kevésbé expresszív felfogását. Jól példázza ezt a „Wer hat dich so geschlagen” korálnak a kínok lefestésére „szakosodott” második strófája, vagy a „Durch dein Gefängnis”-ben megjelenő átszellemült, földöntúli hang. Azután ott voltak azok a pillanatok, ahol Gardiner egyedülálló módon olvasta ki a kottából a zene mögött meghúzódó látomást, mint a két oboe da cacciás „Mein Herz!” tenor-arioso esetében, amelyet fantasztikus, dantei látomásként jelenített meg előttünk. De nagyszerű volt a második rész nyitókoráljának kőszikla-szilárdságú hitvallása is. És még sok-sok további pillanat.

 

Új fesztiválról lévén szó, nem haszontalan dolog – és egyben jóleső érzés – megemlíteni, hogy mind a darab szerkezetét is tükröző szövegfeliratozás, mind pedig a koncert műsorfüzete igen precíz, gondos munka, új minőséget képvisel nagy fesztiváljaink történetében.