Pedig ennek a darabnak a bemutatása nem veszélytelen. Óvatoskodhatunk persze, s az óvatosság indokolt is, mert több mint megható az a kollektív erőbedobás és az a rettegő részvét, mi több, az a reményekkel teli érteni vágyás, amivel a csapat ezt a szöveget magához emeli. De hát mégiscsak egy dramaturgiai kirakós ez, türelemjáték, nyomasztó rejtvény, melynek során a borzalmak lassúdad, s ráadásul időrendben összedobált fölfejtése zajlik. Fejünkre olvassák: bűneink számosak, vannak ősi vétkeink és vadonatújak, s mi, ahelyett, hogy szabadulnánk tőlük meg az emléküktől, inkább ernyedten megismételjük az öröklött állapotokat. A világ azonban, úgy tűnik, igényli ezt az esőben ázó világvégével való ijesztgetést. 

 

Az ausztrál Andrew Bovell 2008-ban írott darabját világszerte játsszák angol nyelvterületen, és sorra nyeri a díjakat is. Magyarországon 2018-ban volt egy, a recenziók által igen technikásnak és látványosnak tartott bemutatója a Hatszín Teátrumban, Szamosi Donáth fordításában és esővízben gazdag rendezésében. Tatabányán Zöldi Gergely fordításában, Fekete Anna sejtelmes, örök-szoba díszletében, Guelmino Sándor rendezésében került bemutatásra ez a kellemetlent az elviselhetetlennel váltogató, kicsit iskolásan megszerkesztett, kilencszereplős darab. 

 

A lecsorgó özönvíz itt inkább akusztikusan érzékelhető. Fehéres szürke kupacok alól, szó szerinti „leleplezések” során, megtervezett mozdulatok segítségével kerülnek elő tárgyak és emberek. Nyolcvan életév egymástól elkülönült jelenetbuborékjaiban, Kiss Julcsi víztől és naptól kiszívott, időtől kifakított jelmezeit viselve, mintha mindannyian valamiféle angyalköpönyegben járkálnának, megjelennek egy kárhozatra ítélt család négy generációjának tagjai. Séták és rohanások, esések és bukások, elvesztések és elveszések, merengő szövegek és fenyegetések ismétlődnek a párás és ködös, világvégi eső alatt, erős zenei rendben. 

 

A szürke borzalom eleinte csak érzeteket sugall, majd lassan örvényleni kezd. Földünk, s vele az emberi lét alighanem a végét járja, 2039-et írunk. Nincs nap, nincs fény, nincs rendes ennivaló, legföljebb egy-egy hal hullik alá az égből, misztikus ajándékként, éhenhalás ellen. Az emberi kapcsolatoknak csak az emléke él, ha él. Eső van, szegénység és folytonos lelkifurdalás. Végh Péter, mint Gabriel York, a történetben szereplő egyik család elvadult öregembere ijedten várja a semmiből telefonon bejelentkezett, s alighanem a múltra kíváncsi, felnőtt fiát, a Dévai Balázs által játszott Andrew Price-t. 

 

Nem tudok szabadulni a gondolattól, látva a szerző és az utolsó leszármazott keresztnevének egyezését, hogy esetleg valami személyes leszámolás-elszámolás jellege is lehet ennek a műnek. Ez a feltevés az írás erényeit semmiképpen sem növeli, de valami távoli és keserű tiszteletet azért hitelez az írónak. Valami nagyon fájt itt valakinek, s azt megpróbálta elmesélni. Mert ha kitaláció az egész, akkor elég iskolás a forma. De ha van benne csak résznyi igazság is, akkor az tán még fölmentést is ad a drámaírói sutaságokra. Mert akkor nem egzotikus elem csupán az ausztrál sivatag hajnali fényben parázsló Vörös sziklája sem, és nem nézőcsalogató fordulat a pedofil hős szörnyű tette sem, hanem sors-adalék, amivel az utódoknak kezdeniük kell valamit. Mindezt elképzelni is embert próbáló. Megélni, vagy örökölni – béklyózó hagyaték. 

 

A rendkívüli módon összetett tragédia mind a kilenc szereplőjét főhősnek és főhősként játssza a kilenc tatabányai színész, egy éppen szétázó világ végállapotú hőseit hozva közel hozzánk. Figeczky Bence sokadik „tiszta, ámde problémás” fiatalembere Gabriel Law figurája, aki anyjával, az Egri Márta által játszott, tönkrement életű, alkoholistává lett, csukott lelkű Elizabeth Law-val (akinek fiatalkori énjét Bakonyi Csilla alakítja), már soha többé nem tud emberi szót váltani. A bánattól eszelőssé lett Gabrielle York Ráckevei Anna, az ő fiatalkori változata pedig Szakács Hajnalka. Az előadás megrázó és szépséges jelenetsora, ahogy Ráckevei Anna és Honti György (mint a beteg asszony végtelen türelmű férje, Joe Ryan) közösen küzdenek a végső, nyugalmi állapot eléréséért. Sikerrel járnak. 

 

Nem áll szándékomban, de talán nem is tudnám pontosan elmesélni, mikor mi történik pontosan. Egy biztos: amikor kezdünk, az Amerikai Birodalom 1922-es bukása már történelemkönyvi adat. Aztán 2039-ből visszaugrunk 1988-ba, sőt, 1959-be, teszünk egy kört 2013-ban, majd jön újra a régebbi múlt, 1988 és 1960. S közben járunk Londonban, Ausztráliában, s ki tudja még merre. Szégyen ide vagy oda, a több mint két órás színmű alatt nekem – amint azt a képernyő számlálóján hirtelen meg is néztem – 1 óra 21 perckor állt teljesen össze, hogy tulajdonképpen mire is megy ki a játék. Dialógus-képletek és lélekállapotok ismétlődése zajlik. A szöveg olykor mintha költészetté próbálna lenni, de nem lesz az. Sokkal több líra van a remekül megválasztott zenei effektekben, az időnként kialakuló, testükkel tükörjátékot játszó szereplők mozgatásában, és az időben hol ugrálva, hol vánszorogva vándorló tárgyakban, a labdában, a köpenyben, no meg persze az aláhulló halban és a végül damilszálakon belibbenő felhőkben. 

 

Ami számomra a legnagyobb meglepetést jelentette, az a bajhozó lélek, az irtóztató Henry Law-ként megjelenő Crespo Rodrigo nagyszerű alakítása. A magára ismerő, lapító, majd önmagától is eliszonyodó szörnyeteg tettei átokként ülnek a famílián. Próbáltam én is arra gondolni, amit többen, s ráadásul némiképp elismerően emlegettek, hogy ez az egész felállás, ez a történetmesélési forma erősen hasonlít azokra a Bert Hellinger családállítási (Familienaufstellung) terápiájából kinőtt ezoterikus szeánszokra, amik drága pénzért mifelénk is igénybe vehetők ma már. De ez az előadás nem megbékélésre váró szellemeket és megszületetlen ikertestvéreket mozgat meg bizsergő tudatalattinkban, hanem azt kérdezi az eleven eszünktől, hogy szabadon ereszthető-e a fátum, meg azt, hogy mit kezdjünk mások vétkeivel. A bűnről szóló kemény ballada ez a kissé túlírt és erősen fölstilizált mű – jól megrendezve és remekül eljátszva.