A horror talán egyik leginkább elkoptatott alaphelyzete, amikor a fiatal, reményteli házasok új házba költöznek, amelyről lassan kiderül, hogy sötét múltja van. Igazából a lassannak, vagyis a fokozásnak már semmi szerepe nincs, teljesen kiüresedett, hiszen attól a háztól, amelybe nagy csinnadrattával új lakók érkeznek, már el is várjuk, hogy szokatlan zajokkal, áttetsző kísértetekkel lepjen meg minket.
Ráadásul a magyar cím (Kísértő múlt) a meglepetés még halovány ígéretét is elfújja, így annak, aki leül megnézni az összeszokott szerzőpáros (Shari Springer Berman és Robert Pulcini) dolgozatát a Netflixen, a film első harmadát tán át is ugorhatja. Hacsak nem bízik abban, hogy sikerül új erőt önteni a kissé túlhasznált toposzba, eredeti megközelítéssel felfrissíteni a kissé pállott zsánert.
Nos, a Kísértő múlt nem a radikális szemléletváltása miatt marad meg az emlékezetünkben, már ha egyáltalán megmarad. Annyit azért írjunk a szerzőpáros javára (akik egyben a forgatókönyvet is jegyzik), hogy némi distanciát próbálnak tartani a közhelyes fordulatoktól. Például lassan kiderül (itt most érvényes a fokozás), hogy az élők néha veszélyesebbek a holtak szelleménél is.
Az ugyanis valóban okoz némi meglepetést, amikor a film felénél a ház új asszonya és a spiritualitásra fogékony professzor (F. Murray Abraham) párbeszédéből kiderül, hogy bár van ugyan szellem (lélek) a házban, de nem akar rosszat, sőt a lakók számíthatnak rá. Majd Clare (Amanda Seyfried) hozzáteszi, hogy bár eleinte kimondottan rettegett a házukban, de most már valahányszor érzékeli az addig ijesztőre hangolt entitást, nyugalom önti el. Nos, ez valóban ritkán hangzik el a hasonló opuszokban.
 Jelenetek a filmből |
Ekkor már persze sokkal jobban figyelünk az első látásra igencsak megnyerő férjre, George-ra (James Norton), aki miatt elhagyták Manhattant, hogy az isten háta mögé költözzenek, mert az itteni egyetem képzőművészeti tanszékén kapott professzori állást a doktori disszertációja befejezése után. Ez természetesen azzal jár, hogy a feleségnek ott kell hagynia a jól fizető állását és egzisztenciáját, és pusztán házastársként kiszolgálnia férje ambícióit.
Ám a tökéletesnek tűnő George egy nap gátlástalanul rányomul egy fiatal helybéli lányra, és ezzel lassan repedezni kezd a megnyerő külcsín. Egyre világosabb lesz, hogy a férj múltjában sokkal több titok lapul, mint a szellemekében. Egy kissé lagymatag csavarral az alkotók visszahozzák a horrorszálat is, amikor egy szeánsz után nyilvánvalóvá válik, hogy a szellemek is ketten vannak, szintén férj és feleség, és a köztük lévő alá-fölérendeltségi viszony leképezi, visszatükrözi a még élő lakók házasságát. Így a férj az elnyomó entitástól, a feleség pedig az áldozattól kap plusz energiákat.
A filmben gyakran szó esik a 18. századi svéd filozófusról és teológusról, Emanuel Swedenborgról (akiért a professzor is rajong) és George Inness, a 19. századi amerikai tájképfestő egyik képéről (A halál árnyékának völgye), amelyet a svéd gondolkodó miszticizmusa ihletett. S bár mindez a végkifejlet szörnyen giccses vizualitásában szerepet kap, addig csak tudálékosságnak tűnik, művészet- és szellemtörténeti adaléknak, az alkotók nem is próbálnak ennél mélyebb jelentést kicsiholni mindebből a megszokott lapos közhelyeken túl.
 A képek forrása: MAFAB |
A Kísértő múltban ugyan akad egynéhány ígéretes morzsa, felvetett gondolat és legalább egy kiemelkedő színészi teljesítmény (James Norton remekül hozza a férj kétarcú figuráját és belső drámáját), ezek mégsem állnak össze, hogy az átlagosnál jobb filmet kapjunk. Talán ludas ebben a kétórányi filmidő is, amelybe egyszerre próbálnak belezsúfolni egy horrort és egy családi drámát (ami egy krimi logikája szerint bonyolódik) némi művészettörténeti kacérkodással, ám az alkotás ennek ellenére is roppant vontatott és ritmustalan marad. A zárlat giccsessége pedig mindent lenulláz, amit addig sikerült felépíteni: a 19. századi festő modorában bontakoznak ki a végzet spirituális erői, és ez éppen olyan félresikerült látványt eredményez, mint amennyire félresikerültnek hangzik. Arról nem is beszélve, hogy ekkorra már nem sok izgalom marad a történetben, pedig az események éppen úgy pörögnek fel, ahogy azt a forgatókönyvírói szemináriumokon tanítják.
Ahogy az lenni szokott, a Kísértő múlt is két szék között a pad alá esik, mert sem művészettörténeti horrornak, sem drámai kriminek nem elég erős, megoldásai pedig helyenként igen gyermetegek. Így eshet meg, hogy a horror rajongói elnézően mosolyognak majd, a krimik fanatikusait meg zavarni fogják az indokolatlan ijesztgetések.