Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JÓ REGGELT, RINOCÉROSZ-HERCEG!

Schein Gábor: Ó, rinocérosz
2021. máj. 1.
Korokon és térképeken át trappol oda-vissza Schein Gábor legújabb könyvében egy rinocérosz, s jövés-menése nyomán legalapvetőbb viszonyainkkal és ítéleteinkkel szembesülünk. DOMJÁN EDIT RECENZIÓJA.

Schein Gábor Ó, rinocéroszáról, erről a líra és epika határán egyensúlyozó, 154 + 1 számozott szöveget tartalmazó könyvről elsőnek azt kell leírnom, hogy szép. Külső megjelenésében, szövegezésében és közlendőiben is az. Pedig „hőséről”, a „böhöm testű”, „esetlen” és „idegen lelkületű” orrszarvúról a legkevésbé sem lehet elmondani ugyanezt. Csakhogy a rinocérosszal együtt az „igazság”, a méltóságuktól vagy az életlehetőségeiktől megfosztottak igazsága is betrappol ebbe a kísérleti verses regénybe. S ha az igazság – örökös szökésében – akár csak villanásnyira, képzeletbeli lehetőségként, de felfénylik, azt szépnek érezzük. Persze, mondhatjuk – akár a kötet néhány pamflet jellegű politikai szónoklatának szellemében is –, hogy csupán részigazságok léteznek, s annak eldöntése, hogy kinek van például több joga az élethez, nekünk-e vagy másoknak, az mindig az erő függvénye, civilizált világunkban a hatalomé. Az dönti el, hogy ki kit vadász le, kit szegregál, kit erőszakol meg, kit hurcol el, kit tart fogva s kit pusztít ki. A rinocéroszról elmondható, s a 8. szöveg tudósítása hírül is adja, hogy „minden alfaját kihalás fenyegeti”, bár csak egyetlen ellensége van, az ember. Igaz, ez az ellenség az állat minden testrészét jól tudja hasznosítani.


Schein Gábor kötete kárpótlásul (vagy újrahasznosításképpen) az orrszarvút örökléttel ajándékozza meg, azaz mítoszba helyezi. Nem is akármilyenbe! Európa teremtésmítoszának újraírt, tragikus-komikus variánsába. Az afrikai fehér rinocérosz Zeusz alakmása lesz annak átváltozása után a hófehér bika helyett. Az 1., 5., 9., 17., 19., 26., 130., 144. és 151. prózaversekben ő lesz Európé szerelmese, elcsábítója, elszöktetője és megerőszakolója, elvégre Európé utódai, azaz Európa (mellesleg a Föld) teljes népessége úgyis Afrikából származik. S ha már a rinocérosz istenült, a szerző a görög mitológia és Ovidius Metamorphosesa szellemében megajándékozza az átváltozás képességével is.

A rinocérosz leginkább emberré változik: afrikai (rab)szolgává, kobaltbányászó kongói kisgyerekké, száműzötté, menekültté, fogollyá, fekete női költővé, megerőszakolt indiai lánnyá, üldözött vagy szegregált kisebbségivé, zsidóvá, cigánnyá, vírusok, betegségek állítólagos terjesztőjévé vagy éppen lázadó, igazságkereső balekká. Olyanokká, akikkel nem tudott vagy nem is akart mit kezdeni se a múltban, se a mában Európa a maga tradicionális elvárásai, előítéletei alapján. Az alakmások mindig a maguk társadalmi helyzetének és az adott kornak megfelelően mutatkoznak meg: a beszédmód és a műfaj ezekhez igazodik. A rinocérosz hol bibliai hős lesz, hol mesék vagy példázatok szereplője, máskor feljegyzések, tudósítások, szónoki beszédek tárgya, a legbensőségesebb érzései, legszemélyesebb vágyai pedig imákban és dalokban fejeződnek ki.

Alkalomadtán Jézussá, Rimbaud-vá, József Attilává is áttűnhet vagy Kertész Imrévé, Petri Györggyé és Schein Gáborrá inkarnálódhat, azaz az ő nyelvükön vagy az ő helyzetükben szólal meg. Jellemző, hogy a Kertész-átiratok az idegenség, a kirekesztettség vagy az üldözöttség tapasztalatait intellektuálisan dolgozzák fel, a szatirikus, ironikus beszédek e fájdalmas tapasztalatok társadalmi, hatalmi hátterére vetnek fényt, a dalok pedig (az Énekek Énekére, a nép- és bennszülött dalokra hajazó költemények) e tapasztalatok érzelmi vetületét rögzítik. Az utóbbira példa az 53. dal.

„Ne kötözzétek össze a lábamat!
Szaladni akarok fürgén, oda, ahová most megyek.
Ne kötözzétek össze a lábamat!

Látni akarom a hajót visszatérőben.
Érezni a visszatérés örömét, / hallani a harangok csöndjét.
Látni akarom a hajót visszatérőben.

Fogni akarom a kezét annak, akit szeretek.
Amikor elmegyek, és nem lesz mitől félnem. […]
Fogni akarom a kezét annak, akit szeretek.”

A rinocérosz allegorikus alakváltozatai mellett persze a valóságos állat és annak kétezer éves európai története is tárgya a verseknek és a kisprózáknak. Kétezer év, körülbelül ennyi ideje fedezte fel a „civilizált világ” a maga számára az orrszarvút: királyi ajándékként, trófeaként, diadalmenetek, cirkuszok, majd állatkertek látványosságaként. Ennyi idő kellett ahhoz is, hogy kis híján kipusztítsa. Nagyjából kétezer év telt el a Schein-kötet pretextusának, szövegelőzményének tekinthető Átváltozások megírása és szerzőjük száműzetése óta is. Ovidius-mottóval indul a kötet és az Ovidius szabad (az egyetlen címmel rendelkező) költeménnyel zárul. Ez a vers Róma 2017-es határozatát közvetíti, Ovidius rehabilitációját:

„Nagy orrú költő, hazatérhetsz, / a száműzetés letelt. / Kétezer év nem nagy idő. Látod, / semmi sem tart örökké.”

Keserű vigasz (vagy inkább arculcsapás?) a „semmi sem tart örökké” közhelyes igazsága, hisz mit kezdjünk vele mi, korán halandó olvasók, mit kezdjen vele Ovidius, és mit a kihalófélben lévő rinocérosz? Az igazság kivárásához az életidő kevés, arról nem is beszélve, hogy minden pillanatban újabb igazságtalanságok tetézik az addigiakat. „Nyugat kapuja az éjbe tárul: / hullákat vet partra a tenger, / gyerekét is, mint döglött kishalat.”

Az Ovidius-keretezésen túl a kötetben a szövegek sorszámozása teremt formális egységet, meg a megszaggatott, de attól még létező időbeli linearitás: a történetek nagyjából igazodnak a kronológiához, csak a jelenbeli és a ciklikusan ismétlődő állapotok, helyzetek rajzai törik meg „az idő és a valóság hullámzását”. Ezen túl mintha esetleges, véletlenszerű lenne, milyen szövegek kerülnek egymás mellé. A kötet egyik öntükröző textusa ezt a benyomást egy robbanás fantasztikus következményeivel szemlélteti: egy rinocérosz robban fel, s a gyomrából ragyogó fényjelenségek kíséretében a következők kerülnek elő: egy zsebóra, kilenc bolygó, három barackmag, egy zongora, mely magától játssza Schumann Álmodozását, a holdsarló egy darabja, egy kosár almás sütemény, egy könyv (szerzője Cervantes lesz majd, ha megíródik), a II. vatikáni zsinat teljes határozati anyaga, egy imasál, egy véres nyúlfi, egy égő zsinagóga, egy menekülő erdő és „egy szerda délután, amely két / szerelmes számára Veronában döntő események időpontjának ígérkezett”.

Az elképesztő felsorolás – jó adag öniróniával – két fontos kötetjellemzőre is rámutat. Egyrészt az elsajátítás, kisajátítás gesztusára. Ahogy a rinocérosz gyomra sok mindent befogadott (jelképesen minden ott van civilizációnk kultúrtörténetéből), ugyanígy a könyv is: múltból és jelenből sokféle stílusú, műfajú vendégszöveget, gondolatot, érzést, szenvedélyt és szenvedést mint „talált tárgy”-at kebelezett be és sajátított el, azaz alakított, írt át a maga sajátos céljaira. A felvilágosodás filozófusaitól ugyanúgy találunk itt átiratokat, mint a 19. századi magyar parlament egyik képviselőjétől, jelenkori gyűlöletbeszédekből ugyanúgy, mint villamoson elcsípett mondatokból és a legigényesebb szépirodalomból. Így válik lehetővé, hogy a múlt a múlt jellegzetes hangjain, a jelen mai hangokon szólaljon meg.

A másik jellegzetesség, amire a felrobbant rinocérosz metaforikus képe felhívhatja a figyelmünket, az a káosz, zűrzavar, amit egy robbanás nyomán vagy az Ó, rinocérosz első tíz-húsz szövegének olvasásakor érzékelünk. Amikor még nem kapisgáljuk a kötet indázó kapcsolatrendszerét, a feldolgozott anyag tematikus rétegződését, a szövegek egymásnak integetését. Amikor azt várjuk, hogy folytatódjon az első szöveg mítoszmondása, de helyette épp egy afrikai rabszolga angoltudásáról és a gyémántkereskedelemről hallhatunk, azaz a gyarmatosításról. És jönnek újabb és újabb tárgyú szövegek, rétegződik tematikusan és motivikusan a mű. S egyszer csak ráérzünk a hálózatos szerveződésre (melyet egyébként a címlap rinocérosz-képén a kötelékek rajza, a fénylő vonalháló is megelőlegez). Mire elérünk az 50. textus önreflexiójához, már érteni véljük, miféle omlásveszélyes építményt hordoz a hátán a rinocérosz: a könyv szövegépítményét. S már azt is tudjuk, mire kell ügyelnie: az egyensúlyra, a tematikus rétegek és a különböző műfajok változatos és arányos elhelyezésére. A tendenciák jól kivehetők: a kötet elején gyakoribbak a mitológiai tárgyú és a tudósítás jellegű történetek, illetve a metaszövegek (magát a könyvet értelmező írások: 3., 6., 7. 12., 14., 38., 41. 45. és a többi). A kötet utolsó harmadában megszaporodnak a példázatos történetek, a szatirikus politikai beszédek és az imák. A rinocérosz feljegyzései (írói munkásságának darabjai) lazán szóródnak szét a kötetben.

Motívumok mentén is létrejönnek kapcsolódások, ívek (az elhurcolás, lealacsonyítás, bűnbakképzés, nemi erőszak, vadászat, betegség motívumai alapján), és szóképek révén is. A rinocéroszra, mint árnyra utaló kifejezések például jelzik, hogy a rinocérosz az univerzum részeként kifinomult, légies jelenség, az „árnyak királya”: „mint az árnyék járt-kelt lehajtott fejjel”; „árnyéka átvonult a tavaszi égen”.

„A fekete égből, az árnyékok közül jöttem. / Árnyék vagyok, árnyékként mozdulok.
De tudom, hogy itt vagy, láttam az arcod. / A föld fényében megszülöm és eltemetem magam.”

Izgalmas végigkövetni azt is, hogy az ismeretlen állatról (később idegen emberekről) milyen szóbeszédek, általánosító, torzító ítéletek keletkeztek a különböző korokban. A vélekedések időnként feleselnek egymással, mint például a rinocérosz érzékenységéről vagy érzéketlenségéről szólók. Kant még úgy vélte, az állatok érezni sem képesek, lelkük pedig egyáltalán nincs. És fájdalom, így gondolkodott Amerika és Afrika őslakóiról is. Ehhez képest a könyvbeli rinocérosz érző lény. Nem csupán szenvedni képes, félelmet és haragot táplálni, de szeretni, gyászolni és sóvárogni is tud, és alapszükséglete a szabadság. Megvan benne az Isten utáni vágy is, hol zsoltáros áhítattal, hol káromolva hívogatja a maga istenét. Panaszkodik is neki (a világ nincsen rendben, és ez ügyben dolga lenne már az Úrnak), hálát is érez iránta, megköszöni az életét és a teremtett világ szépségét. Legszebb imájában a középkori haláltáncok konvenciója szerint felsorolja a már meghaltakat (a kiveszett állatfajokat), majd csendesen hozzáteszi: „És most én, az utolsó / hím fehér rinocérosz is elmegyek. Itt az idő, barátaim.”

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek