A Karaván Munkacsoport Jobb félni – avagy egység, kétség, háromság című darabja a Fészek Művészklub Kupolatermében játszódik, innen a titokzatos és illegális búvóhely darabbeli elnevezése is (a Kupola). A Kovács Dániel Ambrus rendezte előadás (ő jegyzi a látványt és a szöveget is) a pár éve végzett, Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea által irányított osztály öt színészének improvizációból áll össze. Fullajtár Andrea Facebookon olvasható ajánlója szerint az alkotás friss és kortárs magyar karanténdarab; egyszerre disztópia és abszurd. 

 

A történet alaphelyzete nem ismeretlen, posztapokaliptikus filmekben számtalanszor láttunk már ilyet. Néhány járvány elől menekülő fiatal (név szerint Zsuzsanna, Dzseni, Imre, István, Bálint) összezárva találja magát egy szűk helyen, és megpróbálják kitalálni, mihez kezdjenek a fenyegető járvánnyal és egymással. Ám ők nem pajzán történeteket mesélnek egymásnak, mint Boccaccio fiataljai a Dekameronban. Az idő, a helyzet és a köztük lévő viszonyrendszer egyre kuszább és bizarrabb lesz, a beszélgetések és a tettek pedig egyre abszurdabbak. Az őrület észrevétlenül és lassan körbegyűrűzi a „Kupola Gyermekeit”, akik kényszerből kreált kommunáját voltaképpen értelmezhetjük a társadalmunk kicsinyített másának is. 

 

Zsuzsanna a macskarajongó vírusrettegő (Ballér Bianka), aki lázasan fertőtlenít és kiborul, ha valaki hozzáér. Dzseni (Messaoudi Emina), a szókimondó prosti várja, hogy érte jöjjön Gyula, a stricije, aki egyben persze élete szerelme is. Bálint (Martinkovics Máté) talpig alufóliában pánikol az 5G-től és mindenfajta elektromos sugárzástól. Imre (Lestyán Attila), a wannabe zsidó fiú pedig mindent elkövet, hogy kivívja István (Vizi Dávid), az atyáskodó guru szeretetét és elismerését. A típusok szánni valóan mulatságosak, de ahogy telik az idő, kezdenek ijesztővé is válni. Imre fanatizmusa egyre hitelesebb, István negédes, de ellentmondást nem tűrő hatalommániája vagy Zsuzsanna pánikrohamai nem kevésbé.  

 

A cselekmény nehezen körvonalazható, inkább epizodikus részleteket kapunk az összezárt közösség végtelennek tűnő mindennapjaiból. Szemtanúi lehetünk, ahogy a szereplők közösséggé alakulnak, lefektetik  gránitszilárdságú alaptörvényüket, a kupolakódexet, megkötik a nyálszerződést, majd később kíméletlenül megalázzák és megbüntetik, aki a legapróbb módon megszegi a szabályokat. Sőt, a világvége filmekből is tudjuk, hogy nem elég a külső fenyegetettség, a valódi veszély mindig bentről leselkedik. 

 

A kupola mikroközössége kis Magyarország felnagyított frusztrációkkal, hatalommániával, az abszurd komikum és a félelemkeltés határán egyensúlyozó gesztusokkal, jelenetekkel. A darab arról is szól, hogy a bezártság hogyan távolít el bennünket egyre inkább a valóságtól, hogyan nyernek teret eleinte mókásnak tűnő, majd egészen rémisztő kényszerképzetek, amiknek aztán áldozatává válhatunk mi magunk és a körülöttünk lévők is. A kontroll megszűnik, az őrület elszabadul, de nincs hova menekülni. Az egyértelmű hazugságok válnak unikális, megkérdőjelezhetetlen igazsággá, így nincs, aki kétségbe vonná a gyíkemberek létezését, az ősi lélekbolygó mindenhatóságát vagy a szellemi vezető kompetenciáit. Ennek ellenére persze mégis megtörténhet az, hogy a sztori végére a legsunyibb törleszkedőből lesz a legkíméletlenebb zsarnok, ám ez ellen sincs mit tenni. 

 

Az interneten fellelhető információk szerint az előadás már tavaly ősszel elkészült, jelen helyzetben az e-színházi közvetítés különleges hatást kölcsönöz a látottaknak. Néha mintha nem is színházat néznénk, hanem valami kulisszafilmet; snittekkel ugrunk az időben, hatvan perc elteltével pedig már az a kényelmetlen érzésünk támad, hogy mi is ott ragadtunk a kupolában a sok zörgő nejlon között, a hipószagban. A másfél órás előadás felvételről kissé hosszúnak tűnik, a narratíva egy idő után már nem tud semerre haladni. Ahogy — mint valami kiszavazós játékban — kezdenek eltünedezni a szereplők, úgy válnak a zajok és a kiabálás egyre irritálóbbá. 

 

A fiatal színészek karizmatikusak és sodróak, mindannyiuk játékában jól elegyedik az abszurd komédia és a tragikus feszültség. A karakterek homogenitása okán azonban egy idő után nehéz újat nyújtani, elfáradnak a poénok, marad a harsányság, az abszurd végletekig való kiélezése és a közéleti utalgatások. A vége felé egy kicsit kevesebb odaadás, visszafogottabb energiák talán erősebb hatást nyújtanának, de a felszín alatt hosszan kitartott feszültség megmutatása csak Lestyán Attilának sikerül.

 

„A keresztény is magyar”—tudjuk meg az utolsó tíz percben—mert „kör oszt én”, aztán ezt követi még néhány ennél is rosszabb poén, hogy egy merész váltással így jussunk el a vészjósló és reménytelen végkifejletig. Reméljük, a valóság ennél némileg mégis biztatóbb.  

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.