Három szövegfolyamból, három, csomópontjaiban összefüggő történetből áll össze Milbacher Róbert új regénye, az Angyali üdvözletek. Háromféle regiszterben mesél el háromféle időben zajló eseménysort, és a hármas számnál még nincs vége a mitologikusságnak, hiszen eleve az egyik legnagyobb és a világ működésére gyakorolt hatásában is nagy jelentőségű nagy elbeszélés, Jézus, illetve Keresztelő János története a regénybeli háttér.

A fejezetenként egymás mellett futó történetek közül időben a legközelebbi valahol Magyarországon, valahol a közép-késő kádári világban, egy kistelepülésen zajlik – a hely egyben a legpontosabb időhatározó is. A Jeruzsálemben és környékén, az időszámítás kezdetén (Krisztus születése és Keresztelő János születése idején) történtekről tudósít a másik szöveg. Ez tulajdonképpen egy feljegyzés, amit a továbbhagyományozás szándékával diktál le az előző szöveg – az események időpontjában már halott – főszereplője, a település volt papja, az Esperes. Főhősei két idős ember, a bibliai történetből ismert Zecharja (Zakariás) főpap és felesége Elíseva (Erzsébet) és egy fiatal szolgálólány, Mirjam (Mária), illetve egy születendő kisgyermek (avagy kettő, de erről majd később).

A harmadik szöveg a Károlyi Gáspár nyelvén megszólaló apokrif evangélium, jól érzékelhetően nagyobb lélegzetvételű, mint az előző, ez a hagyományozandó, szent irattá merevedett történet, amit részleteiben, a legközelebbről vizsgálva bont ki az előző szöveg.

A csomópontok a történetekben ott vannak, ahol az általános emberi témát érintik: születés, elmúlás, az emberi kapcsolatok. Az ezekről szóló történetek és az ezekről szóló történetek történetei: a hagyományozódás, kevésbé felstilizáltan: a szóbeszéd, a pletyka. A szavak erejéről, teremtőképességéről, az igazság megképzéséről szóló regény Milbacher könyve, így olvasva leginkább történetmondás-poétikának nevezhetném. Igazság-regénynek. A szövegben végig érezhető feszültséget nemcsak ez adja, hanem az is, hogy a megismerhető és az elérhetőn túli világ találkozási pontjain épp csak angyali üdvözletek, pillanatnyi odafordulások és megszólítások történhetnek. Az egymástól beláthatatlan távolságra lévő ember és istenség viszonya éppúgy regénybe való („hát ki olyan bátor, hogy éppen akkor nevessen, amikor sír az Isten?”), mint a két ember között is előforduló, nagyságrendileg ugyanakkora távolságok megjelenítése. Az Angyali üdvözletek címben egyrészt a jól ismert angyali üdvözletek idéződnek meg. Egyiket Mária, Jézus anyja kapja, másikat Zakariás, Keresztelő János apja, de a születéstörténetben angyal jelenik meg Józsefnek, Mária jegyesének is, és aztán a karácsonyi történetben a mezőn tanyázó pásztoroknak is. Az üdvözletek kifejezésben ott van az ideiglenesség, a találkozás pillanatszerűsége, mint ami a folytonos együttlétnek ellentéte, és a többes szám szinte sugallja, hogy nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani, hogy az üdvözletek közül melyik jelentősebb a másiknál. Mindehhez nagyszerű borítót is kapott a kötet Árvai Judit tervezésében.

Olvasható lineárisan a szöveg, úgy értve: a szerkesztés szerint. Mindig az apokrif szöveg az első egy fejezetben, azt követi a főként a kádárkori faluban zajló események (körös-)körüljárása, majd zárásként Zecharja pap és felesége és a szolgáló, illetve a születendő gyermek története. Ez a sorrendiség majd a regény végére változik meg, amikor az apokrif szövegből még egy rész, a fentiekhez képest csonkán, magában állva, immár fejezetszám nélkül bekeretezi, bezárja az egész korpuszt. Így olvasva is izgalmas az Esperes története, ahogy szépen lassan egyre többet megtudunk róla, a gyerekkoráról, a származásáról, az életéről, egy abortusz történetéről – ez utóbbi rejtettebb párhuzam Keresztelő János történetével, épp ezért jelentősebb. Az ugyanis, hogy az Esperes végrendeletében azt kéri, hogy vágják le a fejét mesterkélt párhuzam a bibliai János fővételével, sokkal jobban illeszkedő és érdekesebb egybevetni egy nem várt és ezért megölt, és egy nagyon várt, de már nem remélt, és ezért óvandó gyermek történetével. Az utolsó fejezetben egyébként – mintegy álomként – meg is jelenik az Esperesnek egy gyerek, egyértelműen a saját gyermeke, a regényben itt olvasható vallomás az egyik legmegrázóbb rész a szövegben. Az epizódról epizódra haladó történet szervezése nagyban hasonlít a napjainkban futó népszerű minisorozatokhoz, a cselekmény részről részre halad, miközben újabb és újabb szereplők kerülnek ideig-óráig középpontba. A Szűzanyával beszélgető Jucika, Bözsi néni Bandikája, aki nem kívánt gyerek volt, kötőtűs Bandikának is nevezték, a virágsziromra hasonlító zsebkendője miatt Szirony Gyurkának csúfolt hajdani eleganciáját, mint valami Rejtő-hős, romokban viselő állandó kocsmai alak, és a többiek, mintha csak folytatódna Milbacher első regénye, a Szűz Mária jegyese és az ott szereplő Bizdó Józsika jegyzetelne ebben az új regényben is. Csupa megváltásra szoruló alak, csupa irgalomra váró ember. A humorral bőven átitatott leírásokban megannyi tragédia, a legnagyobb az Esperesé.

Tanulságos, hogyan válik eretnekké egy egyházi ember, ahogy az is, hogy hogyan próbálja a Sekrestyés Pista nevű segítőjének továbbadni a titkos tudást. Mindezt reflexiókból, történettöredékekből rakja össze a közbeszéd, a kocsmai pletyka, és ebben – ha jól értem a szerzői szándékot – a hagyományozódásnak az a bizonytalansága, ingatag megbízhatósága mutatkozik meg, mint bármilyen más élettörténet ilyetén megkonstruálásában. Ez alól a regény állítása szerint semmilyen történet nem lehet mentes. Az Esperes élettörténetének legizgalmasabb részleteit például Titi meséli el a kocsmában, úgy, ahogy attól az Icuka nénitől halotta, aki, miután „letették” az Esperest, elment a Püspökatyához azzal a kéréssel, hogy az mondjon el neki mindent, mert joga van tudni a közösségnek, miféle ember volt a papja. Ez a szakasz már-már karikatúra, Milbacher az abszurdig fokozza annak megmutatását, hogy milyen esetleges bármilyen történeti rekonstrukció. Mindenki pletykás és mindenkiben van jó szándék – de ettől még egy ilyen viszonylag egyszerű élettörténet sem lesz biztosan elmondható. Mi lehet vajon egy olyan esetben, ahol a világ megváltása a téma? Épp ilyen karikaturisztikus a kötet egyik mottója is, a Bulgakov Mester és Margaritájából választott szövegrészlet, melyben egy Jesua nevű rab azt mondja az őt kihallgató Pilátusnak egy róla szóló feljegyzésről, hogy azok szerzője, Lévi-Máté nem az igazságot írta bele.

A leírás interpretáció, és minden interpretáció egyben át- és felülír. A valóság leírása sosem lehet teljesen pontos, hiszen minden rögzítés óhatatlanul szól a rögzítőről is nem csak a rögzítendőről. Az egymásra játszatott történetek pedig azt mutatják, hogy a tekintetben nincs különbség szent szándékú nagy világmagyarázat és kocsmai pletyka között, hogy mindkettő torzíthat, mindkettő – szándékától  függetlenül – vizsgálandó, elemezendő és fenntartásokkal kezelendő. Ámbár arra is van számos példa, hogy egy közösség épp azzal nyer sokat, ha meghagy bizonyos elbeszéléseket, leírásokat, narratívákat a maguk hagyományozottságában. Ennek oka abban keresendő, hogy amikor egzisztenciák – egyéni és közösségi – sorsok épülnek bizonyos világmagyarázatokra, akkor a súlyos beágyazottság miatt egész egyszerűen nem lehet kimozdítani az ősi történeteket a helyükről. Ezért talán nem is mindig szükséges. A falu közössége alapvetően békében volt az Esperessel, az utólagos tudás ugyan felkavarja őket, de nem fordulnak ellene. Nagyobb léptékben: hiába volnának egyértelmű bizonyítékok arra nézvést, hogy nem Jézus, hanem Keresztelő János volt a Messiás, az azóta eltelt kétezer év és annak minden részlete már megmozdíthatatlanná teszi a történetet. Éppen ezért, de nem csak emiatt Milbacher könyve nagyon távol áll a botrányosságtól, mert a szöveg tétje nem a Jézus-elbeszélés megsemmisítése, még csak nem is a másként megmutatás, az Angyali üdvözletek pusztán felteszi azt a kérdést, amit időről-időre nagyon hasznos feltenni: „Látod-e még amit nézel, vagy csak tudod, hogy az ott van?” (Fodor Ákos)

A megismerés vágyának kielégítésére alkalmas az az aprólékosan leíró módszer, amivel Milbacher Zecharja pap történetét rögzíti. Mintha a nagy szent narratívát mikroszkóp alá tenné, olyan közel hozva egy ember (és szűkebb, illetve tágabb közössége) mindennapjait, amilyen közelről talán már nem is lehetséges pontosan látni, mert ez a perspektíva épp úgy torzíthat, mint a távoli. Mindenesetre a regény ezen oldalai egy nagyon erős, szuggesztív, lírai szövegben vezetnek végig egy rövid időn át egy transzcendenssel találkozó ember életén. Papként, amikor „minden egyes mozdulat és szó csakis Jahve dicséretében nyerhette el a maga szerepét és értelmét,” megéli a lehető legközvetlenebb találkozást a numinózummal, az emberi kapcsolatai megszűnnek.

„Minden szót hallott ugyan, de mintha minden, ami még emberi értelemmel felfogható, lefoszlott volna róluk” – olvassuk az Elísévával együtt töltött napokról. Az elnémult és támogatásra szoruló öreg pap lelkileg kilép a mindennapokból, miközben testi módon nagyon is benne marad, az ő fizikai állapotának leírása, a körülmények aprólékos megrajzolása komoly szépírói teljesítmény. A szikáran is érzékletes leírások felidézhetik – és nem csak a szintén kötetmottóba emelt Saulussal – Mészöly Miklóst is akár.

A regény végén a kocsmabéli elbeszélések befejeződnek, majd az utolsó fejezet utolsó oldalain visszatérünk a homályba, ahol még vár az olvasóra egy-két nyugtalanító információ. Az Esperes története, és vele együtt az ő idejének és környezetének története kilép a nagy elbeszélésből, az olvasó meg ott marad a megválaszolatlan kérdéseivel. Így van ez általában a nagy regényeknél.