Az idézett Godot-ra várva első megjelenését egy évtized sem választja el Luis Buñuel kultikus filmjének, Az öldöklő angyalnak az 1962-es premierjétől. Szorosabb szálakat a múlt század e két alapműve közé nem is vonnék, mindenesetre a kommunikáció reménytelensége és egy/a láthatatlan erő jelenléte épp úgy összefűzi őket, mint a felvázolt alapszituáció abszurditása vagy annak a fölösleges erőltetése, hogy a lehetséges értelmezéseket a ráció talaján állva fogalmazzuk meg.

 

Bodó Viktor először dolgozott a Schauspiel Stuttgartban: a tavaly őszi bemutatót az online megvalósuló Budapesti Tavaszi Fesztivál felületein lehetett megnézni. Buñuelnél az előkelő vacsoratársaság tagjai az estély végén képtelenek kilépni az ajtón, s míg rájuk virrad a következő, majd az azt követő nap, kicsiben lejátsszák mindazt, ami ilyenkor kiszámíthatóan lezajlik egy egymást alig ismerő társaság tagjai között. És bár az előadás hivatkozik Buñuelre, azért ez egy összetéveszthetetlen, ízig-vérig Bodó-produkció, ami után Európa-szerte bárki megnyalná a tíz ujját (dramaturgok: Veress Anna és Ingoh Brux, fordító: Sandra Rétháti). Persze gondos fertőtlenítés után – és akkor itt kell rátérni, ami az előadást különlegessé teszi. 

 

A színházak jelentős része tavaly március óta világszerte standby üzemmódban várja a visszatérést a hagyományos üzemmenethez – hogy az a működés mennyire volt normális, más kérdés. Míg sokan az üres színpadon előadott monodrámára esküsznek (járvány)gazdasági okokból, látni az inkább kétségbeesett, semmint meggyőző kísérleteket online színház előállítására is. A többség persze azt gondolja és mondja, hogy inkább megvárná újra, amíg csinálhat színházat úgy, ahogy azt évszázadok óta megszoktuk. 

 

Nem állítom, hogy ebben az ismeretlen kimenetelű folyamatban Bodó stuttgarti projektje mérföldkő lenne, mindenesetre érvényes választ mutat fel egy lényeges dilemmára: hogyan lehet nagyszabású, a megalkuvás jegyeit magán nem viselő produkciót létrehozni úgy, hogy a járványügyi előírások betartása nem kényszernek vagy díszítőelemnek tűnik, hanem a témából következik. A bezártságról, az elszigeteltségről, egy ismeretlen veszélyről, arról, hogy senki sem tudja, mikor élheti újra a saját, megszokott életét, muszáj most színházat csinálni. Próbálkoznak is vele elegen, de az, ahogyan Bodó és alkotótársai a klasszikus film szüzséjét ráolvassák a mai európai politikára, bizonyosan egyedülálló.

 

Ha jól figyeltem, mindössze egyetlen olyan, hosszú pillanat van a másfél órás, szünet nélküli játékban (igen, az előadás hossza is víruskompatibilis), amikor két ember egymáshoz ér, nem is akárhogyan; ettől eltekintve mindenki magányosan rója saját köreit Izsák Lili óriás, kietlen konferenciaasztala körül. Nincsenek itt zegzugok és titkos sarkok, végig mindenki a színen van; jut is eszembe: érdemes volna leltárba venni, mi mindent nem tehettek meg itt a szereplők és alkotók a kötelező távolságtartás jegyében. Az eredmény attól figyelemre méltó, hogy mindez nem nyögvenyelős erőlködést okoz, hanem a Bodó-művek szokásos színpadi tűzijátékát hozza, mindössze az érintések kiiktatásával. 

 

Bravúros és rettentő mulatságos a felütés: kríziskonferenciára gyűltek össze az európai kerekasztal lovagjai. A magasban hatalmas vetítővászon, alatta plexifalú dupla tolmácsfülke, jobbról fémdetektoros retinaleolvasó kapu. A tolmácsok (Celina Rongen és a zeneszerző Klaus von Heydenaber) szomorú bohócokként teszik dolgukat: szertartásos időhúzásuk után különösebb elégedettség nélkül nyugtázzák, hogy a hangosítás és a fertőtlenítés is elsőrangú. Közben meg épp véget ér köztük valami, mindegy, Európa mindenekelőtt. És aztán jön a nagy bevonulás: az asztal körüli tíz gurulós székre tíz magasrangú vendég érkezik. Mint ilyenkor mindig, a néző tippelget, hogy ki kicsoda, de legalább milyen jellem lehet: apró skiccek ugyan mintha már rajzolódnának, de ekkor csak egy, a nézőkhöz legközelebb, háttal ülő figura tűnik csak ki a sorból. Biedermann Gábor izgága Frankja nem csak zavarodottságától lesz érdekes, de akkor is, amikor minden tekintet vádlón őt bámulja a kérdésre, hogy ki az, aki lop Európában? Ja, első megszólalásakor magyarul beszél.

 

Aki az elmúlt bő évben járt bármilyen online mítingen, az megkönnyebbülten és/vagy bosszúsan szembesül itt nagyjaink nyílt színi bénázásával a mikrofon- és kamerakapcsolás ürügyén, de közben a magánügyükkel bajlódó tolmácsok jóvoltából az európai eszme karneváli feldolgozásával is szembesülünk. Hát persze, hogy a fejek meg akarják gyorsan oldani a járvány okozta válságot, és bár a mindent megváltoztató villanyszünetig a szokott közhelyek puffogtatásán túl nem állnak elő épkézláb ötletekkel, azért minden náció képviselője hozza a formáját. Találóak ezek a miniportrék, jól kézre állnak Bodónak és a vele (többségében) először dolgozó színészeknek is. Nagy Fruzsina öltönyös és kiskosztümös kollekciója, ahogy a belőtt sérók és szolid hajköltemények is abban segítenek, hogy leromlásukkal kontrasztosan mutassák meg azt az időt, amikor még minden rendben volt.

 

Az idő, aminek szárnya nő: a percekből itt órák, majd napok lesznek. Egyszer csak bejelenti valaki, hogy hajnali három, négy, majd azt, hogy reggel nyolc óra van, közben minden ugyanolyan és mégis más, a bejáratot ugyan újra és újra megközelítik, de a küszöböt egyikük sem képes átlépni. Hogy odakint mi történhet eközben, arról sejtelmünk sincs, idebent mindenesetre nyugtalanító gyorsasággal szabadulnak el az indulatok. Bodó színházi esztétikája amúgy is a normalitás és a szürrealizmus határán egyensúlyoz, vágyakozó tekintetét az őrület látványos képeire szegezve, és a masinéria hibátlanul működik megint. Klaus von Heydenaber melodikus dallamait Keresztes Gábor robbantja fel, hogy újra összeragassza a darabkáit. Miközben a szereplők Daura Hernandez García kis- és nagycsoportos mozgástervét követik, Varga Vince videói és Jörg Schuchardt fényei a billenékeny elme mélyére világítanak. 

 

Ők építik fel azt a világot, amit a színészek nagy odaadással és szakértelemmel rombolnak porig. A civilizáltság álarca nem egyszerre, hanem darabonként potyog le róluk. A loopolt, felgyorsított, visszatekert dialógus- és jelenettöredékek nem sok jót jeleznek előre, de érdemes figyelni a küszködést is, ahogy az alantas, mert a túlélést szolgáló ösztönök legyőzik, mondjuk, az együttműködést vagy a türelmet. Az emberi méltóság fordított arányban áll az éhség és egyéb testi funkciók egyre sürgetőbb parancsaival: ki-ki megpróbálkozik a kaotikus viszonyok helyreállításával, de idővel kénytelenek belátni, hogy mindez fölösleges időpazarlás. És ha így van, akkor jobb átadni magukat a történelem előtti idők barbár szertartásainak: a kultúremberek véres orgiája a forgószékek és az előttük lévő asztallap biztonságos zónájában zajlik.

 

Itt is hasonlóképpen szakad vége a bizarr szeánsznak, mint Buñuelnél. A titokzatos, mindenkit kétvállra fektető erő győzelmi menetét elkenődött sminkek, szétszakadt kosztümök, elcsigázott arcok, meztelen testek kísérik. Engem akkor már csak az érdekel, hogy amikor majd egyszer, a ki tudja, milyen távoli jövőben rendbe hozzák magukat az áldozati állat szerepébe kényszerült hőseink, vajon hogyan fognak emlékezni erre a különös estére? 

 

Az előadás adatlapja a Budapesti Tavaszi Fesztivál honlapján itt található.