Sikeres első regény után a második többnyire nehéz ügy. A Volga gyermekei Guzel Jahina második regénye a 2015-ös, magyarul is olvasható Zulejka kinyitja a szemét után, amely szerzőjének világsikert hozott, hazájában pedig az egyik legtöbbet olvasott prózaíróvá emelte. Fontos megjegyezni, hogy a Zulejka… első regény volt ugyan, de nem irodalmi debütálás – az 1977-es születésű Jahina, több publikált elbeszéléssel a háta mögött, forgatókönyvírói gyakorlattal, már akkor is kialakult, karakteres szerzőként lépett elénk. Bár a két könyv összehasonlítása ilyen helyzetben elkerülhetetlen, egyezzünk meg abban, hogy az írás nem sportteljesítmény, lehet ugyan vitázni arról, milyen formában van egy alkotó korábbi rekordjához képest, eldönteni viszont nehéz – nem igazítja el az embert a pontozás vagy a stopper.

Előrebocsátom, a szigorú akadémiai irodalmárképzésben részesült recenzens itt és most olyan destruktív és banális fordulatokra fogja magát ragadtatni, mint pl. „mondanivaló”. Jahina esetében azonban ezt indokoltnak látom: felvállalt stílusának velejárója az egyensúlyozás mélyértelműség és közhelyszerűség, trópus és toposz határán. Ha a szomjas katarzisigény – a szerzőé? az olvasóé? – ilyen feltűnően nehezedik mesterien formált szövegekre, mint Jahina esetében, néha a recenzens is kénytelen ingoványos határvidékekre merészkedni, hogy visszatessékelje onnan elkószált esztétikai ítéletét.

Jahina „mondanivalóját” e könyvben tulajdonképpen össze lehetne foglalni egyetlen bekezdésben: az önzetlen ember, aki nem magáért létezik, hanem képes feloldódni másokban, a külvilágban, a reáliákban, akkor is diadalmas és sérthetetlen, ha látszólag átcsapnak a feje felett a hullámok. Ezzel szemben az ego-vezérelt személyiség súlyosan megfizet a nagyság tudatáért. Akkor is csak pusztítani tud, ha építeni akar, s ő maga sem juthat kielégüléshez. Ügyelj a perspektívára, s lásd: a nagy kicsi, a kicsi pedig nagy.

A könyvben azért természetesen jóval több van ennél a falvédő-bölcsességnél, sokkal többet ad az olvasónak. E „mondanivaló” (mikor szakad rám a plafon?) tiszta és megkérdőjelezhetetlen. De azért mégis egy regényről van szó, amely regényként messze nem tökéletes. Mindazonáltal senkit nem szeretnék lebeszélni elolvasásáról – ellenkezőleg, ajánlom, hogy engedjék át magukon a szöveget, a történetet, hagyják, hogy elvégezze a dolgát, hogy hasson. A reflexió hálátlan részét pedig nyugodtan hagyják meg a hozzám hasonló kekeceknek.

Jahina a tatár faluvilág, majd szülővárosa, Kazany és a szibériai tajga után most a Volga-partra vezeti az olvasót, ott is Európa nem földrajzi, de lélektani határára – erről a regényben is említés esik. A helyszínünk egy volgai német telepesfalu, Gnadental, amelynek lakói az imént meghatározott helyen, s önmaguk számára időn kívül élnek – a külvilág számára azonban az 1910-es évek végén, s a rákövetkező két viharos évtizedben. Vagyis egy olyan korszakban, amelyben a két perspektíva találkozása elkerülhetetlen.

Kitárul előttünk a volgai táj, a maga nagy léptékeivel, széles láthatárával, és Gnadental életéről is látszólag sokat megtudunk. Valójában viszont keveset, mert Gnadental, akárcsak irodalmi testvére, a távoli Macondo, nem egy falu, hanem A Falu, minden rezdülése archetipikus. Itt él – az emberekkel együtt, a közösségen kívül – főhősünk, a Jacob Bach nevű tanító, aki oktatás közben ihletett virtuozitással használja német anyanyelvét, s a kisujjában van szülőföldje teljes verbális emlékezete, minden valaha elbeszélt történet, ám ezen kívül, mint megtudjuk, kommunikációképtelen, gátlásos, dadogós. Bach egyedül pergeti napjait, autisztikus pedantériával járja végig naponta a falut és környékét, ellenőrizendő a változatlanságot – a titkos varázsló, vagy épp a védőszellem mágikus aktusa ez, érezhető: ha nem tenné, valami megrendülne, nem csak benne, a világban is. De személyiségének van egy „árnyékos” oldala is – Bach a sztyeppei viharok szenvedélyes rajongója. A tanítóért egy napon csónak érkezik, hogy a Volga túlpartjára vigye, új magántanítványához – és a monotónia megtörik. Az eseménysor oda vezet, hogy Bach eltávolodik a falutól, de társat talál, elveszíti a beszéd képességét, de megtanul kommunikálni, és relációba kerül mindennel és mindenkivel, életútja végére pedig a Volga-part szelleméből  a Volga lelkévé válik.

A másik – illékony, szürrealisztikus – történetszál hőse Sztálin. Egy kínai kalligráfiaként, néhány vonással, néhány erősen szimbolikus pillanatképpel érzékeltetett Sztálin. A diktátor ábrázolása a késői szovjet és posztszovjet irodalomban határozottan problematikus feladatnak tűnik, valószínűleg azért, mert az alkotói logika szeretne jellemet és motivációt illeszteni az üldözés és pusztítás mögé, és ez legtöbbször csapdának bizonyul – ha az alak emberire sikerül, érthetetlen a súlya és a szerepe, ha groteszk vagy parodisztikus lesz, a szerző csak tovább tolja maga előtt a nagy történet fájdalmas átélhetetlenségét. A Jahina által megalkotott figura szerencsésebb módon nem a kisember-hősök földi ellenpontja, hanem – annak ellenére, hogy a felidézett epizódok akár megtörténtek is lehetnek – inkább mitológiai lény, a borús germán mesékből az evilágra átnyúló emberszörny, esetlen, mégis démoni óriás, aki álmélkodva és utálkozva néz le manószerű népére. A regény a léptékek, mértékek és távlatok könyve – a felütés a megfoghatatlanul nagy Volga és az apró, túlságosan is bejárható Gnadental közötti feszültségben ölt testet, de még számtalan formában visszaköszön.

Gnadental gyanúsan kompakt kis világát a forradalom, a polgárháború, az ínség és a kuláktalanítás rángatja ki az időtlenségből, mintegy fokozatosan, több kisebb, de erőszakos mozdulattal, ám azt, hogy ez történik, sokáig csak jelekből érzékeljük – tűz villódzik, füst száll a falu felett, vagy épp nem száll a kéményekből sem, leölt állatok maradványai tűnnek fel, éhségtől haldokló emberek botorkálnak a Volga jegén. Így érzékeli a változásokat a közösség által kitaszított, a túlparton menedéket lelt Bach, a száműzött krónikás, míg hátterükről nem tud szinte semmit. És egy napon szörnyűséges módon tapasztalja meg azt, amit a gnadentaliak akkor már tudnak: tökéletes menedék nincs.

Jahina leírói tehetsége erőteljes és meggyőző, Soproni András szép magyar prózája pedig magabiztos nyugalommal áramlik a szövegfolyam medrében. A világteremtő leírások, Gnadentalé, a Grimm-tanyáé, de a többi is, határozottan a regény erősségét képezik. A szöveg emocionális töltete a Zulejka… – hoz hasonlóan magas, és Jahina a torokszorító hatást is hasonlóképpen éri el: érzelmekről kevés szó esik, a hősök érzései beleoldódnak rezdülésszinten átadott mozdulataikba és tevékenységeikbe, a világ feléjük fordított arcában tükröződnek.

A cselekmény mágikus–realista fordulatait szándékosan nem szeretném kifecsegni, kár volna elrontani a játékot. De nem titkolom, hogy éppen itt túl tapinthatónak érzem a márquezi hatást, s igen sok minden, ami nem köthető Márquezhez, szintén ismerős valahonnan. A megelevenedő mesék témája, a nyelv- és alkotásfilozófia, a némaság és a nyelvtelenség metaforája sem túlságosan újszerű, és Jahina nem ad hozzá túl sokat a korábbi értelmezésekhez. De Bach személyes története még így is hatásos, éles és pontos. Jacob Bach összességében véve lett olyan emlékezetes alak, mint az első regény főhőse, Zulejka.

Mindazonáltal az a határozott benyomásom, hogy, bár A Volga gyermekei kerekebbre és professzionálisabbra sikerült, mint az első Jahina-regény, a Zulejka kinyitja a szemét, a kettő közül a Zulejka… a frissebb, eredetibb és merészebb könyv. Jahina tehetsége viszont garantálni látszik a folytatást, még jó néhány erős és magával ragadó regényt, számos történetet újabb, nehezen felejthető tájakon.