Dickens regénye, a Twist Olivér a viktoriánus korban még el tudott érni olyan sikert, hogy azzal felébresztette a társadalom lelkiismeretét, és ennek hatására lassú, de erőteljes változás indult meg a szegénytörvény és a gyerekmunka tekintetében. S talán neki köszönhetjük az utcagyermek fogalmát is. A korabeli Londonban nyüzsögtek az árvagyerekek, akiket könnyű volt rászoktatni, rákényszeríteni a piti bűnözők életére, és könnyű volt észrevenni bennük a társadalmi regény megrendítő témáját.
A Papíréletek című török filmdrámából is könnyű kiérezni a hasonló ambíciót: az Isztambulban utcára tett, kallódó gyermekek sorsát mutatja be, annyi különbséggel, hogy az ő életük nem feltétlenül vezet a bűnözéshez. Mehmet (Çagatay Ulusoy) is utcára került annak idején, ám végül felküzdötte magát, ma már saját „vállalkozása” van. Utcagyerekek dolgoznak neki, tőlük veszi át a városban összeguberált hasznosítható hulladékot (papírt, műanyagot, üres üvegeket), majd továbbadja. Úgy is mondhatnánk, hogy ő a jó Fagin, aki nem kizsákmányolja a gyerekeket, hanem munkát, szerény egzisztenciát biztosít nekik, miközben kissé didaktikusan próbálja megóvni őket a szipuzástól, a tudatmódosító szerek használatától. Ő is ilyen guberálóként maradt életben, és néha még ő maga is szekeret ragad, hogy a várost járva mások szemetéből szedje össze azt, ami életben tartja. Ez utóbbit szó szerint kell érteni, ugyanis Mehmet súlyos beteg, és csak egy veseátültetés menti meg a biztos haláltól. Erre gyűjt, ezért dolgozik.
Segítői is vannak: Gonzales (Ersin Arici), akit a testvéreként kezel. Többször utalnak is arra, hogy együtt nőttek fel az utcán, ott kovácsolódtak össze, bár az nem világos, hogy ilyen háttérrel Gonzales miért nem lett a társa a vállalkozásban is, miért csupán Mehmet egyik „munkása”. Illetve az öreg Tahsin (Turgay Tanülkü), aki amolyan pót- és nevelőapja mindkettőjüknek. Ám Mehmet élete akkor nyer igazán értelmet, amikor az egyik körútjáról Gonzales egy kisgyereket (Ali – Emir Ali Dogrul) hoz haza a raktárba, akit az anyja rejtett el a zsákban. Okkal: a kisgyerek testén lévő szörnyű zúzódások arról tanúskodnak, hogy a mostohaapja rendszeresen veri. Mehmet csakhamar meglátja benne a saját hányattatott sorsát, és mindent elkövet, hogy a kisfiú életét sínre tegye.
 |
Nem könnyű utcagyerekekről úgy filmet készíteni, hogy az ne fulladjon szentimentalizmusba. Hiszen már eleve sok érzelmet megmozgat, hogy gyerekeknek kell az utcán boldogulniuk szülők és mindenféle védőháló nélkül, pusztán arra hagyatkozva, hogy mit találnak a szemétben. Ráadásul az Alit alakító gyerekszínész ilyen szempontból telitalálat: vékony csontú, nagy és ijedt szemű kisgyerek, aki azonnal frontális támadást indít a könnycsatornák ellen. Sajnos Can Ulkay rendezőnek nincs elég eszköze ahhoz, hogy ellentartson a gyermek cukiságának és az ebből következő érzelmi cunaminak. Nem elég erős ehhez a történet (messze nem olyan ágas-bogas, mint Dickensé), és a karakterek is inkább egy melodráma illusztrációinak tűnnek.
Néha kifejezetten rá is játszik erre: kissé túlkomponálja a jeleneteket, a vidám képsorok alá vidám, a szomorú, meghatódásra játszó jelenetek alá szomorú zenét illeszt, ahhoz viszont nem elég ügyes, hogy a dolgozat egyetlen csavarját jobban elrejtse, így a filmvégi nagy meglepetésben igazából csak egy meglepetés van: miért kellett ehhez ilyen sokat várni?
 A képek forrása: MAFAB.hu |
Pedig a filmidő nem hosszú (96 perc), csupán a történet egyszerű vonalvezetése miatt tűnik olykor vontatottnak. Talán a túl nemes szándék üt igazán vissza. A Mehmetet alakító Çagatay Ulusoy olykor láthatóan minden drámaiságot megpróbál kifacsarni mind a betegséggel együtt járó rohamok fájdalmából, mind a gyermeket megmenteni akaró nagylelkű önzetlenségből. Ez utóbbi el is jut odáig, ahová a félretett pénz megpillantásától kezdve sejtjük: választania kell a saját egészsége és a gyermek boldogsága között. Ezt az átlátszó dilemmát némiképp árnyalja a dramaturgiai csavar, ám teljesen tompítani nem képes. Mintha az alkotók csak két érzelmet ismernének: a nevetést és a könnyeket, a művészet pedig nem lenne más, mint amolyan kézreálló libikóka a két véglet között.
A Papíréletek legnagyobb baja, hogy mindent megtesz, hogy a nézőt bevonja egy morális játékba, amelynek végén eljuthat a megfelelő következtetésekig. Mindent meg kell tenni, hogy megmentsük a gyerekeket, hiszen ők a jövő, a nyomor meg borzasztó. Nem kétlem, hogy Dickens is hasonló szándékkal vágott volna bele a Twist Olivérbe, ám ő elsősorban író volt, és nem igehirdető prédikátor. Ulkayt viszont a nagy igyekezet az utóbbiba sodorja bele, és elfelejti, hogy sokszínűbb történettel, okos ellensúlyokkal sokkal többet ki lehet hozni a kérges szívű nézőkből és kritikusokból.