Gyerekkoromban azt mondta egy barátom: átmenet nélkül esünk szerelembe. Randizol valakivel és hirtelen valami átkattan. Mintha lámpát gyújtottak volna a fejedben. Szabó T. Anna harmadik, Szabadulógyakorlat című novelláskötetében az ilyen és ehhez hasonló átkattanásokról ír.

A tárcanovelláról azt tanultuk az iskolában, hogy egy rövid eseménysort mesél el, meglepő csavarral a végén. Elmélyültebb íróknál ez kiegészül némi jellemábrázolással, jellemfejlődéssel. Ebbe a műfajba sok minden belefér. Szabó T. Anna írásai is ilyen sokfélék. Közös bennük, hogy a történetek különböző érzelmi helyzetekről, egy vágy megszületéséről, haláláról, vagy csak egyszerűen létéről szólnak, amihez a való életben sem mindig társul grandiózus esemény. Sőt. Sokszor éppen hétköznapi, banális helyzetek.

Vegyük a kötet Egyetlen című novelláját. Egy férfit, aki iszonyúan vágyik a szeretetre, elhagy a felesége, mert rájön, hogy a férje meleg. Hosszú letargia után a férfi meglát egy autóból kinyúló kezet, és a kézbe, illetve annak mozdulatába menthetetlenül beleszeret. Követi a kocsit, majd egy lottózóban végre teljes valójában meg is látja a szerelmét, aki szerencséjére fiatal fiú. A sztori nemcsak hétköznapi, de kicsit talán bugyuta is: egy kézbe, kézmozdulatba beleszeretni? Milyen abszurd. A történet mégis működik. Mert nem az esemény a fontos, hanem a kattanás. Ahogy a szeretetéhség váratlanul, átmenet nélkül testet ölt. Az egész érzelmi folyamat láttatására a szerző tehetségére, mesterségbeli tudására van szükség. Nem véletlenül tartozik a kortárs irodalom élvonalába, és tartjuk számon novellistaként éppúgy, mint költőként.

Ha már itt tartunk: miért nem versben írta meg mindezt? A költészet sok szempontból alkalmasabb egy absztrakt folyamat kifejezésére. Különösen igaz ez a vágyra, mely a lélek legmélyén lakik. Ide lemerülve már nincsenek elmesélhető történetek, sokszor összefüggő mondatok se. A kötet jó néhány novellája át is lépi a próza-líra határt, inkább szabadversként olvasható. Például a Két örvény:

„Nem félsz a haláltól?
Nem, én a levéstől félek. A lét levétől.
Csorog, fröcsköl, vér, takony, genny, émely, sűrű szag, nyirkos érintés, ragacs, lucsok, nyüzsögnek férgei…”

Ilyen tudatfolyammal gyakran találkozhatunk a kötetben. Ahogy olyan történettelen hangulatképekkel is, mint a nagymama kertje, ami egy gyermekkori idill felidézése. Ezek a költészet eszközeivel, a vers tömörségével elmondva talán nagyobbat ütnének.

Vannak viszont kevésbé sikerült írások. A Projekt címűben a lány kiakad, mert a fiú állandóan a gép előtt ül. Civódnak egy darabig, majd épp mikor a lánynak elege lesz és elmenne, a fiú – jó lelki bántalmazóként – megbán mindent és megpróbálja kiengesztelni. A helyzet ismerős, az azonosulás könnyű, a katarzis mégis elmarad. Talán a kiszámíthatóság miatt. Vagy mert az író végig párbeszédben írta meg, belső monológok nélkül. Mintha ez egy drámakezdemény lenne. Ami vázlatossága folytán nem túl hatásos. Pedig a lelki bántalmazás, az összezártság konfliktusai ma igazán aktuálisak.

A Kisbékában arról olvasunk, hogyan válik egy férfi gyerekkori békafóbiája – különböző behatásokra – gyűlöletté. Hogyan vezet el nem csak békagyilkosságig (itt eszünkbe jut Kosztolányi és Csáth Géza), de egy kislány megfélemlítéséig. Legyenek a kislánynak is frusztrációi, ne csak a férfinak. Itt ugyan a lelki folyamat megjelenik, ám az eseménysor túl direkt. A férfinak gyerekként az iskolában pont békát kéne boncolnia, az anyja szereti a hüllőket, sőt az anya első szerelme is épp herpetológus.

Az Ekrazit érdekes alapfeltevésből indul ki. Matuska Szilveszternek (a biatorbágyi viadukt felrobbantójának) volt egy társa. Ő vitte fel a robbanóanyagot a viaduktra. A társ azért segít és szereti Matuskát, mert Szilveszter elfogadja olyannak, amilyen. Nevezetesen transzneműnek. A nő, aki férfinak érzi magát, a „gyenge nő”, aki erősebb egy férfinél, annyira, hogy nélküle nem kerülne a helyére a robbanóanyag, érdekes ötlet. Ugyanakkor a transzneműség belekeverése a történetbe szükségtelen, már-már öncélú. Ha olyan karaktert akar az író, akit nem fogad el a társadalom, és ellentmondva a sztereotípiáknak, erős, tudna miből válogatni. A transzneműség szövegbe emelése sokkal inkább szemléletformálásnak tűnik, mint szükségszerű írói döntésnek. Főleg, mert a kötet jó részét Szabó T. Anna tavaly tavasszal írta, éppen amikor a nevezett kisebbséget megfosztotta jogaitól a kormány.

Az aktualizálás más esetekben sem ritka. A Nyúl alakú vérfolt főhőse terhességi tesztet vásárol, és mivel vásárláskor maszkot visel, tudhatjuk, hogy 2020 nyarán vagyunk. Ugyanakkor a történethez semmit sem tesz hozzá a tény, hogy mikor játszódik. A maszknak sincs jelentősége, azon kívül, hogy az olvasóban átkattintsa, az „á igen, akkor ez most van” kapcsolót.

A Vágy és várakozásban a főhős nosztalgiával gondol a karanténra, mivel a szeretett férfi, akivel akkor boldog békében élt elvonulva, most teljes lendülettel veti bele magát újra a munkájába, és minden bizonnyal a csajozásba is. Bár a vágyakozás erős elemként van jelen, a leírása némileg giccses a karácsony és a nyár egymásra pakolt közhelyeitől.

A Hatodikon című írásban egy idős pár a paplan alatt durrogtatja ki magából a sóletvacsorát. Egyszer csak a jó nevelést kapott, keresztény úri középosztályból származó feleség megszólal: vajon ezért mondják, hogy büdös zsidó? A férje rossznéven veszi a viccet, az asszony tehát igyekszik némi büdös magyarozással tompítani a megjegyzést. Ezután hosszú elmélkedés következik az identitás problematikájáról.

A fingszagból és a büdös zsidózásból identitásválságot generálni túlzás. A feleség mondatában nyilván az ironikus felhang az erősebb, nem az antiszemita. Bár a nagymamám talán nem ugyanígy látná. A költői ellentét az öregségszag, testszag, és a csatatér szagával szemben jó. De a történetnek gázt adó mondatot kicsit erőltetettnek érzem.

A Bulerías című novella egy énekesnőről szól, akinek a hangja átok és áldás egyszerre. A hangja elbűvöl mindenkit, ám ugyanezért érik őt, vagy a környezetét szerencsétlenségek. A szöveg remek, a párhuzamok kitűnőek, a történet az utolsó pillanatig fogva tart. Aztán a lezárás olyan, mint egy leeresztő léggömb. A történetből elszelel az élet, az olvasó meg ottmarad egy ráncos valamivel, ami előbb még olyan szépen repkedett.

A gyengébb és az erősebb írások is a vérbeli profi keze nyomát viselik magukon. Csak a katarzis marad el sokszor, és a költői képek nem egyszer maradnak közhelyesek, főleg mikor a szexuális vágyakozásról ír. Néha mintha nem jutna az eszébe az írónak újabb frappáns kép. Aztán új lendületet kap, és hirtelen olyanokat ír, hogy az olvasó csak ámul. Az ilyen nekilódulásokból sokszor futja teljes novellákra is, izgalmas témákkal, kitűnő írói megoldásokkal.

A kötet egyik legfontosabb visszatérő motívuma a muzsika. A zene, a zenélés maga is absztrakt, érthető és logikus megoldás párhuzamba állítani a nem kevésbé elvont vággyal. Főleg, hogy a zene és a vágy extázisa azonos. A zenéhez hasonlóan a kötetben is vannak témák, amelyek hol egy az egyben, hol variálva térnek vissza. Ilyen a vágyakozás, az anyaság, az idill, a nőiség keresése, az öregség megélése. De ilyen a nagymama kertjében leírt idill, melyet a Szabadulógyakorlat, illetve a Vágy és várakozás hőse felidéz.

A kötet nyitónovellájában, a Zsoltárszimfóniában egy kórusban éneklő tinédzser lány rajong a karnagyáért, aki nem mellesleg pap. A történetre nehéz szavakat találni. Az ébredező szexuális vágy összeolvadása a rajongással, illetve a plátói imádat minden egyéb irracionális négyzetcentimétere tökéletesen jelenik meg. Míg a fentebbi novellákra azt mondhatom: egy mester hozott létre profi alkotásokat, addig itt egy művész alkotott mesterművet. A szöveget áthatja az ihlet, lüktet a lány vágyakozásától, a történet pedig ugyanannyira elsodor minket, mint a lányt az érzései.

Hasonlóan zenei témájú történet a Zeneterápia. Az anya, az apa és a lányuk egymás mellé tett leveleiből ismerjük meg a család történetét. Ez a novella hosszabb, mint a legtöbb, így a szerzőnek van módja kibontani a karaktereket. Megmutatkoznak mindhárom szereplő traumái, örömei, és a karakterek egymáshoz való viszonya. Szabó T. Anna nagyon érti az emberi érzések működését. Ebben az esetben azt, hogy hiába a szülői szeretet, jóakarat, ha a gyerek és a szülők vágyai nem egy irányba mutatnak. Meg azt, mi lesz, ha nem beszélünk a traumáinkról, álmainkról.

Szót kell még ejteni a kötetben található novellaláncokról. Ezek a kis történetek különféle pontokon kapcsolódnak és nem egy közülük ismét csak remek.

A Kopasz domb első történetében nem igazán érthető, miért öltözik a lány prostituáltnak, mi a célja ezzel. Annál érthetőbb és erőteljesebb a második. Itt egy nő titokban levideózza, ahogy szeretkezik a férjével. Majd mikor visszanézi, több értelemben is megvilágosodik. A harmadik tulajdonképpen nem is konkrét történet. Inkább kaleidoszkópszerű képek sora arról, melyik kultúrában milyen a viszony a nők nemiségéhez, nemi szervéhez. A hatásos kaleidoszkóp-villanások kiválóan megmutatják, végső soron nincs nagy különbség aközött, hogy egy civilizáció plasztikai beavatkozással vagy csonkítással akarja a nők nemi szervét uralni.

Ez a képsor viszont megint csak felveti a vers vagy próza dilemmáját, és a melyik lehetne ütősebb kérdését. A szerző itt általános eseményekről beszél, konkrét karakterek nélkül. Egyszerű tőmondatokkal, sok asszociációval, költői képekkel: „Állon a kackiás szőrök, fenyegető huszárbajusz. Legalább a szemed csillogjon, ha már egyéb nem. A haj? Hull, csak hull reám. Ezüst eső. És a has, ó, a hasunk! Meddőség öble, vagy egy gyerek, két gyerek, hat gyerek puha fészke, löttyedt, hűlt helye.”

Az Éj a kopár hegyen a kötet zárónovellája. Az írásnak nemcsak a címében kap szerepet a zene és az azon keresztül megélt extázis. A vágy és a zene közti számtalan átfedés remek megjelenítése, ahogy a zenészkarrierről lemondó kémiatanár a bezárt szobában hegedülés közben „tombol”.

A novellalánc egyébként különböző anya-lánya viszonyokat mutat be. Bár a legvége, a Jim Morrison ihlette tudatfolyam kicsit már elvont, ám ez a mozaikszerű történetsor jól összegzi a kötetet. Láthatjuk a nők egymáshoz, és férfiakhoz fűződő viszonyát. Ismét megjelenik a nyitó novellában felbukkanó rajongás a férfi iránt, ami itt már inkább a halállal, és az extázis más formáival kapcsolódik össze, nem a szexuális vággyal.

A vágy a valóság és az őrület határvidékére visz minket. Itt tényleg csak egy kattanás kell, hogy végleg összemosódjon a két világ. És ahogy haladunk előre a kötetben, egyre gyakrabban tűnik el a határ. Ez jót tesz a könyvnek. Ezeknél a misztikus, sötét hangulatú novelláknál valami átfordul. Mintha Szabó T. Annát is elragadná a kötet sodrása. A történetek látomásos világa tökéletes összhangban van a szerző költői nyelvhasználatával.

Szabó T. Anna ebben a kötetében a lélek tengerének legmélyéről hozott fel kincseket és roncsokat. Bár nem mindegyik igazgyöngy, válogatni érdemes közülük.