Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MÁGIKUS KILENCES

A Fesztiválzenekar online koncertje
2021. márc. 27.
Kilencedik szimfóniájával Beethoven nagy terhet rakott az őt követő zeneszerzők vállára: a megismételhetetlen kvalitás és a folytatásnélküliség félelmének terhét. Akadt, aki attól tartott, az ő Kilencedikjét sem követi majd Tizedik. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
Mahler, akit nyomasztott „a kilencedik átka”, megpróbálta kicselezni a sorsot: tényleges kilencedik szimfóniájának nem adott sorszámot – ez lett a Dal a Földről. A sors nem vett tudomást a cselről: a zeneszerző az ezt követőn fölvállalt Kilencedik után a Tizediket már nem tudta befejezni. Bruckner nem cselezett: mint háziorvosának vallott erről, ő csupán kérte a Jóistent, akinek (dem lieben Gott) művét ajánlotta: engedje befejezni a szimfóniát. A Jóisten nem engedte: Bruckner meghalt, miközben a negyedik tételen dolgozott. A Jóisten talán azt akarta: ha már a mű a Kilencedik, s a kilenc az abszolút tökéletesség mágikus-misztikus száma – három a négyzeten –, legyen a mű is tökéletes: befejezetlen, vagyis végtelen, háromtételes. Bruckner halála után sokan akarták a kompozíciót végessé tenni: bőséges a listája a negyedik tétel rekonstrukcióinak. Mindazonáltal jobb nem négyszögesíteni egy művet, amely úgy kerek, ahogy ránk maradt: hiányosan.

 

Fischer Iván elvezényelte Bruckner Kilencedikjét a Budapesti Fesztiválzenekar élén a Budapest Kongresszusi Központban. Tervezték, hogy négytételes, kiegészített változatban játsszák a darabot, végül azonban a háromtételes eredeti verzió mellett döntött a karmester. Rokonszenves választás: így a koncerten csak olyasmi szólalt meg, ami valóban Brucknertől származik. A szimfónia, ahogy élet és halál közösen megírta. A koncertet hallgatva-nézve az lehetett az általános benyomásunk: hiteles, érvényes, a műért teljes mértékben helytálló előadással van dolgunk, amely méltó a kivételes kompozícióhoz. Vegyük sorra az interpretáció néhány tulajdonságát: mit mondott Fischer Iván Bruckner Kilencedik szimfóniájáról a Budapesti Fesztiválzenekar által?

Fischer Iván
Fischer Iván

Ha már úgyis jóisteneztünk, kezdjük a transzcendenciával. Fischer és a BFZ tudatosította, hogy bár a szimfónia világi műfaj, Bruckner Kilencedikje nem világi zene: minden hangjában szakrális. Bizonyos zeneszerzők esetében gyakran tapasztaljuk, hogy nem egyházi, nem vallásos műveiknek is szakrális az atmoszférájuk. Ez egyfajta átszellemültség, amelyet világi Bach-, Schubert-, Liszt-, Mahler-tételek sokaságában érzünk. Brucknernél is. Fischer vezénylése különleges koncentráció jegyében valósult meg, emelkedettség jellemezte, érzelgősségtől mentes, ha úgy tetszik, „tárgyilagos” áhítat. Ez a lelkiállapot konvertálódott ennek megfelelő, ezt kifejező vonós tónussá, fúvós harmóniákká és szólókká.

Egy másik fontos tényező: az idő. Bruckner zenéjének kiterjedését sokan próbálják kompenzálni a kelleténél élénkebb tempókkal, hogy megússzuk a túlságos hosszúságot, s vele a vélt unalmat. Fischer Iván tudja, amit az egyik legnagyobb Bruckner-karmester, Sergiu Celibidache is tudott: nem gyorsítja fel Bruckner tempóit, a Fesztiválzenekart vezényelve vállalja a tételek epikus lélegzetét, s ezzel azt is, hogy ezek a tételek egy másik realitásban játszódnak. Ha Beethoven Pastorale-szimfóniájának, Schumann Harmadikjának vagy Dvořák Újvilág-szimfóniájának a minket körülvevő, való világ a színtere, akkor Brucner Kilencedikje téren-időn kívüli dimenzióban szólal meg: a lélek tájain. Ezt Fischer vezénylése a maga rendkívüli türelmével érzékeltette.

Szólni kell még az előadás kapcsán a zene széles, látszólag eseménytelen időfelületeinek fontosságáról, melyet Fischer és a BFZ világossá tett a hallgató számára. A zene sajátos „szegénységéről”, amelybe gyakran beleütközünk, s amelyet szintén nem palástolni kell, hanem megélni, ahogyan ezúttal karmester és zenekar tette. A zene Brucknernél sokszor nagyon kevésből és nagyon egyszerűből építkezik, s ez a nagyon kevés és nagyon egyszerű néha sajátosan kopár zenei tájat vetít elénk. Ezt a tájat is olyannak kell mutatni, amilyen, nem megszépíteni, hanem a maga valóságában vállalni, teljes odaadással – ezt tette Fischer. Ez a jelenség átvezet az ismétlések kérdéséhez. A klasszikus zene történetében Beethoven kezdi a megszállott ismétléseket, de Bruckner az első igazi repetitív szerző, aki persze nem matematikus-permutatív módon ismétel, mint később Reich, hanem primitíven, akaratosan, gyermekien. Mondja, mondja, mondja, ismétli, darálja, mantrázza. Fischer vezénylése világossá tette, hogy a bruckneri ismétlés is szakrális dolog, mágia, misztikum. „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem.”

Fel kellett még figyelnünk Fischer Iván vezénylésében arra is, milyen tudatosságot sejtető magától értődéssel engedi érvényesülni Bruckner hangütéseinek, hangszerelési effektusainak olykori vaskosságát, nyerseségét. A sokszor megfigyelhető tematikus-motivikus szegénység mellett ez is fontos vonás, a zene lényegi tulajdonságainak egyike, amelyet palástolatlanul érdemes megmutatni. Összefügg ez a vaskosság a komplex bruckneri stílus egyik fontos összetevőjével, a népiességgel – ez is egyértelműen és meghatározón jelen volt Fischer olvasatában. Mint ahogyan mindvégig érzékelhettük a muzsikálás finomságaiból, a harmóniaérzékenységből, a színkeverésből, milyen tudatosan bánik Fischer Iván a bruckneri stíluskonglomerátum két másik alkotóelemével: Schubert és Wagner hatásával – az egyiket az epika széles síkjainak kivetítésekor, a másikat a folyamatok drámai csomópontjain alkalmazva sikerrel.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek