Egy háromszereplős stúdiószínpadi előadást „beáldozni” online premiernek a teljes bizonytalanságban már nem is tűnik akkora érvágásnak. Felvételről megy, és bár a Vígszínház streamje – nagyjából minden máshoz hasonlóan – bevallottan nem támogatja az okostévék szedett-vedett böngészőit, azért mégis működik. Hatalmas felbontást, élvezetes színeket és vágásokat kapunk, minden megmutatni kívánt rezdülés jól látható. Az alkotók és technikusok beleadnak mindent, hogy ha online is, azért legyen minél színvonalasabb, a Netflixhez szokott nézői szemnek is elfogadható. Legfeljebb azt lehetne felhánytorgatni a bemutató alá tolt infrastruktúrának, hogy nem dönthetünk úgy, hogy amikor a felvétel Márkus Luca vizespoharat markoló, remegő kezére élesít, inkább a többi szereplő arcára vetnénk egy pillantást. Pedig ennek a történetnek a többiek tekintete, a közeg tétlen odanézése, illetve főként annak a hiánya nagyon is esszenciális részét képezi.

 

A történet apropója ugyan a kilencvenes években működő csallóközi maffia, de az elbeszélők ennek nem a részesei, ők az alvilág jelenlétét átélő hétköznapi nők. Történeteik így inkább a rossz értelemben vett „női sorsról”, magáról az elszenvedői pozícióról szólnak. 

 

A maffiatéma nagyobb figyelmet kapott az elmúlt években, Durica Katarina sikerkönyve is az érintettekkel készült interjúk, beszámolók nyomán született. Már csak az alapanyag miatt is nehéz nem a Péterfy-Novák Éva regényéből készült Egyasszony mellé tenni ezt az előadást, de a színpadra állítás módja és Paczolay Béla rendezői eszköztára is nagyon hasonló. A regény elbeszélőinek fejezetei az előadásban egymással váltakozó, körülírt monológokká alakulnak, mint három szimultán monodráma. Kovács Krisztina adaptációja precízen körbevágja a lényeget, bár valamivel több felvidéki szlengszó marad a szövegben, mint ami még természetesnek hatna. 

 

Az elbeszélők kontrasztosan különböző státusza és kora révén konkrét személyek helyett archetípusok benyomását keltik. Egyébként nem állnak túl távol egymástól, egyrészt mert a korszakban felvidéki magyarnak lenni azért önmagában is jelentős predesztináció, másrészt mert mindannyian ugyanabban a társasházban laknak. Nem igazán ismerősök, de számon tartják egymást, ha nem is különösebben foglalkoznak a másik sorsával. Hármójuk közegét bőkezűen fogalmazza Khell Csörsz díszlete: mintha a kilencvenes évek minél több tárgyi stíluselemét próbálta volna egy helyre illeszteni anélkül, hogy az a vígszínházi kínos esztétikusság kárára menne, fontos, hogy a múlt elborzasztó ízlésvilágában maradjon valami nyomasztó harmónia. Ugyanezt a vezérelvet követi a zene is, a Rivers of Babylon dallamai halványan megidézik ugyan a miliőt, de a szintetikus, álomszerű feldolgozással, a lenyomott vokállal inkább atmoszférát teremtenek.

 

A szereplők élettörténetei is tipikusak, meghatározó vonásaik életszakaszukból következnek. A kamasz Hilda önmagát keresi, Júlia kisgyerekes családanyaként egy friss szerelembe menekül kiüresedett házasságából, az özvegy Erzsi pedig élete végéhez közeledve felnőtt gyermekei boldogulását és saját múltját vizsgálja igazolást keresve. A játékot nehezíti, hogy a szövegben folyamatosan váltakozik a jelenidejűség és a visszatekintés. Ezzel a három színésznő máshogy-máshogy birkózik meg. Balázsovits Edit (Júlia) hangvétele olyan, mintha munka közben a vendégeinek sztorizna, ennek rokonszenves közeliségéből, alapvető hitelességéből csak egy-egy mondat siklik ki. Márkus Luca (Hilda) dacos, cinikus beszédmódja révén inkább az események jelenében, közeljövőjében mozog. Kiss Mari (Erzsi) mintha évezredek távlatából emlékezne vissza az elmondottakra. Erzsi működésének lényege a hasítás, az önhazugság és önfelmentés illúzióvilága lenne, a rendezés azonban azonnal megmutatja a mikró mögé rejtett rumosüveget, kénytelenek vagyunk átlátni a szitán.

 

A karakterek külső megformálásában leginkább a fodrászmunka emelkedik ki, amely tér- és időbeli iránytűként is működik: Erzsi lenőtt, lakossági vörös hajtövei, Hilda mosatlanul összeálló tincsei, ügyetlen frufruja és Júlia alapvetően igényesre vágott haja, amelyet következetesen elront az ormótlan műanyag csat. Lisztopád Krisztina jelmezei között a különösen ütős összeállítás a diszkóba induló Hilda egyszerre útszéli és vállalhatatlanul béna szettje, amely mintegy a kamaszkor műemlékeként működik, koncentrálódik benne a tetszeni vágyás, a csoportnyomás és a kialakulatlan önkép kiszolgáltatottsága. Ugyancsak szép rendezői-látványtervezői megoldás, ahogy Hilda az előadás alatt a saját bőrére firkálgat, majd végül az ártatlansággal együtt törli le magáról a rajzokat is.

 

A maffiáról kevés részletet tudunk meg, hiszen az elbeszélők nagyon igyekeznek nem odanézni, leköti őket a saját életük, épp hogy csak a szemük sarkából veszik tudomásul, ami a többiekkel történik. Interakció közöttük gyakorlatilag nincs, csak utalás a többiekre a monológokon belül, de ekkor sem rezonálnak a mással történtekre érdemben. Jól hozza ezt a kollektív izolációt a rendezés, ahogy a szereplők egyazon teret járnak be, használják, kézbe veszik ugyanazokat a tárgyakat, leülnek ugyanazokra a bútorokra, vagy akár szorosan egymás mellett zsúfolódnak össze, fészkelődnek,  mégsincs köztük még nonverbális kapcsolódás sem – és amikor mégis, az szinte hibaként hat.

 

A rendes lányok csendben sírnak vígszínházi feldolgozásából végül csak az hiányzik, hogy egy ponton kilépjen az örökölt cipőből, és több legyen, mint interjúkból gyúrt fiktív beszámoló. Szép, igényes előadás ez, csak mintha nem tudna túlmutatni a puszta adaptáción, és önjogán fontossá, vagy legalább relevánssá válni. A könyvet akarja elmondani. Ez maradéktalanul sikerül is. De amikor Márkus Luca szenvtelenül és a részletekre élesítve mondja el a cím alapján már kezdettől sejthetőt, kicsit feszengek. Világos alkotói szándék nélkül a trauma magáért való ábrázolása szimplán jól megcsinált szenvedéspornó. Minél jobban sikerült, annál szomorúbb.

 

Az előadás adatlapja a Vígszínház oldalán itt található.