Mesét nézni jó, olvasni meg még inkább. Ki ne szeretne alámerülni újra a gyerekkor varázsos világába, felidézni közben a régi történeteket a jó királyról, a csodatévő juhászról, a királylányokról, egyebekről?
A népmese, amelynek alapján a győri Vaskakas Bábszínház és a zalaegerszegi Griff Bábszínház előadása készült, Toporgó királyról és az ő szépséges lánykáiról szól, egészen pontosan három királykisasszonyról, akik éjszakáról éjszakára valamilyen titokzatos szeánszon reggelre rendre széttáncolják topánkáikat. Látjuk is a corpus delictiket, mert gondosan megmutatják az előadás felvételén, hogy bizony jókora lyuk tátong mindegyik hajadon csillogó cipőcskéjén.
Ekkor a király elhatározza, hogy végére jár a dolognak, s fennhangon kihirdeti, hogy ahhoz adja az egyik lányát, s mellé a koronáját, aki kifürkészi számára a nagy titkot, és megoldást kínál a rejtélyre.
Jelentkeznek is hamar a kérők, annak rendje s módja szerint, a rettenthetetlen hős, a tudós és a juhász, hogy megküzdjenek a királyi kegyért, a leány kezéért, s az áhított birodalomért. Mindeközben a szelíd, ám szigorú király legtöbbször aranypaplanba burkolózva szundikál a trónján, mialatt a lányok viháncolnak, játszadoznak, egymással hancúroznak, táncolnak, dalolnak, vígan élik titkos éjszakai életüket. A szívük is muzsikál, a „lábuk is muzsikál”, ahogy el is hangzik a szereplők ajkán.
Ártatlan mese, éteri történet, csöppnyi tanulsággal. (A magyar népmese alapján bábszínpadra alkalmazta: Kocsis Rozi. A háttérben, számomra, fölsejlik a réges-régi varázsos Grimm-mese.) Persze a produkció nagy kérdése, hogy mindez hogyan is történik meg az előadásban. Kocsis Enikő és Fitos Dezső rendezésében először három szép lány táncát, játékos rituáléit látjuk megelevenedni. Ami legelőbb megkapó az előadásban, az az aprólékosan kidolgozott dinamikus koreográfia (a rendezők egyben a koreográfusok is). S a produkció erőteljes és minőségi zenei matériára támaszkodik: ifj. Csoóri Sándor muzsikája a népzene dallamait, motívumait illeszti az üde és fergeteges játékhoz. (Külön is kiemelendő a zenei anyag hangszerelése, a klarinét, a cimbalom és a többi hangszer jelenléte.)
 Jelenetek az előadásból |
De hát a történet az a történet, amelyet bábszínházban, élő szereplőkkel játszanak el. A játék dramaturgiája, mondhatni, a klasszikus mesei toposzokra épít: Toporgó, a király (Szúkenyik Tamás) zsörtölődő, rigorózusnak látszó (persze arany szíve van) és enyhén korpulens; a lányai, Cifra (Gergely Rozália), Rida (Nagy Petra) és Höcögő (Bánky Sára e.h.) tűzrőlpattantak, üdék, fiatalok és minden csínyre készek; a kérők elszántak, délcegek, ahogy a nagy (mese)könyvben meg vagyon írva. A daliás Dübögő herceg (Vitányi-Juhász István) néhány akrobatikus kunsztot is bemutat, a lányok s nyilván a (leendő) nézők nagy örömére. A tudós kérő, Pontozó (Bora Levente) okuláréval és nagyítóval fölszerelkezve érkezik, a rafinált Figurás (Horváth Márk) egyszerű, de minden hájjal megkent, ugyancsak sportos ifjú.
Hőseink mesélnek, dalolnak, táncolnak, majd szétveti őket az életöröm. Az elmondott, énekelt szövegek közt időnként erkölcsi intelmek is feltünedeznek: ki ördöggel cimborál, ördöggé lesz maga is; a szerelem jóvá tesz, effélék. A lyukas cipellőket, amelyek köré a mesei szőttest szövik, időről időre gondosan kihelyezik a lányok szobái elé.
Nem csillogó fekete lakkcipőkről szól most az ének, mint a hajdani slágerben, hanem szivárványszínben tündöklő, széttaposott topánkákról, amelyeket a csélcsap, kikapós leánykák széttáncolnak, szétduhajkodnak, szigorúan éjnek idején, valahol egy titkos bálon, miközben szülőatyjuk, az értük aggódó bölcs és igazságos király az igazak álmát alussza az ő aranypaplannal kibélelt királyi kuckójában. Tökéletes az illúzió, gördülékeny a történetszövés, amit spoiler nélkül már bajos lenne tovább mesélni.
 A képek forrása: Vaskakas |
A Vaskakas Bábszínház és a Griff Bábszínház felvételről sugárzott előadása lendületes, bájos, könnyed és felhőtlen mese, üdítően színpompás, pergő játék. Jó nézni a szereplők eleganciáját, a gyönyörű öltözékeket (jelmeztervező: Michac Gábor), a takarékosan egyszerű, de funkcionális színpadteret (díszlettervező: Nagy-Kovács Géza), belefeledkezni a zenés forgatagba, dúdolni a fülbemászó dallamokat, nézni, ahogy sorra beteljesülnek a népmesei jóslatok, ahogy a legkisebb fiú elnyeri a királylány kezét, s vele nemcsak a fele királyságot.
S miközben az éteri, mozgalmas játékot néztem a hibátlanul kivitelezett felvételen (adásrendező és felvételvezető: Kelemen Miklós), újra meg újra felötlött bennem, hogy milyen is lenne a produkció, ha jelen lehetne a zsöllyében az ifjú (és nemcsak ifjú) közönség, a nézőtér reakciója, zsivaja, tapsa vagy csöndje.
S egyáltalán: vajon hogyan „venné le” a klasszikus üzeneteket a mai klipkultúrán és a technikai kütyükön szocializálódott legifjabb publikum. Miért is tagadnám, hogy híve vagyok a konzervatív alkotói-színházcsinálói megoldásoknak, de egy csipetnyivel több humort azért elviseltem volna.