Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LÉTEZIK EGYÁLTALÁN MAGYAR KRIMI?

N. Nagy Zoltán: Keselyű – A Babits-gyilkosságok
2021. márc. 18.
Baljósan forró nyári este a Trombitás-kertben. A kések a kolbászos pizzába hasítanak, a limonádé pezseg a poharakban. Hét magyar krimiíró ül egy asztal körül. A gyilkosság módját latolgatják. A célkeresztben egy kritikus. Bűne, hogy megint feltette az unalomig ismételt kérdést: létezik-e magyar krimi? CSERHÁTI ÉVA RECENZIÓJA.

A magyar krimi jelenlétét rengeteg gyanakvás övezi mind a könyvkiadók, mind a kritikusok részéről, amit aztán az olvasók is átvesznek. A műfaj hazai megformálása körüli előítéletek eloszlatásához nem elég, hogy évente tucatnyi könyv jelenik meg magyar szerzők tollából. A kritikusok azt firtatják, tényleg elég magyar-e a magyar krimi, abból a téves előfeltevésből kiindulva, hogy magyar környezetben játszódó történetet, amelyben a magyar rendőrség szerepel, nem lehet írni. Ennek oka többek szerint hazánk 20. századi történelme, pontosabban az, hogy a kommunizmus majd az államszocializmus alatt működő rendőrség nem lehetett és nem lehet az igazság bajnoka.


A kiadók, ha meg is jelentetnek krimit magyar szerzőtől, azt úgy reklámozzák, mintha a mű igazából nagyobb nemzetközi trendbe illene. A „skandináv krimi” márkanév gyakori használatát hazai művekre nemcsak nevetségesnek gondolom, de elhibázottnak is. Fenntartja a problémát, hiszen a csalódás garantált: a címkézés olyan olvasói elvárást teremt, amelynek a magyar krimi természetesen nem tud megfelelni. Ennél szórakoztatóbb csak a Miss Marple-párhuzam. Amint felbukkan egy nőnemű nyomozó, azt valaki azonnal Agatha Christie örökzöld alakjához fogja hasonlítani, hiába az összes lehetséges történelmi és kulturális különbség.

Felénk – magyar krimiírók felé – az üzenet az, hogy a magyar krimi magyarságát ha szégyellni nem is, de magyarázni biztosan kell. A mi történeteink és szereplőink hitelességét az olvasó és a kritikus árgus szemmel vizslatja. Ha el akarjuk érni, hogy műveinkről jelentősebb orgánumokban jelenjen meg írás, akkor nekünk kétszer olyan jól kell teljesítenünk, mint angol, amerikai vagy skandináv kollégáinknak. És megértően kell fogadnunk az újra meg újra nekünk szegezett kérdéssorozatot, hogy 1. miért írunk krimit, 2. miért vagy miért nem magyar környezetben játszódik a cselekmény, és 3. szerintünk létezik-e a magyar krimi.

N. Nagy Zoltán első krimije, a Keselyű amellett, hogy remekül megszerkesztett és fordulatos történet, briliánsan megfelel a magyar krimiíróval szemben támasztott elvárásoknak. A szerző biztos kézzel rajzolja meg a sorozatgyilkost üldöző nyomozócsoportot, és ettől lesz a magyar rendőrség a könyv leghitelesebben ábrázolt szereplője. Az olvasóban már az első oldalakon az a benyomás támad, hogy az elbeszélő mindent tud a szervezet működéséről, ezért elfogadja azt – a könyvpiac szerint még mindig anomáliának számító – az alaphelyzetet, hogy a krimi Szigetszentmiklóson kezdődik.

A műfaj megköveteli, hogy az olvasó elfelejtse, a rendőrség a krimiben ugyanúgy fiktív, mint maga a gyilkos. N. Nagy azt az érzetet kelti, hogy a szervezet minden titkába beavat, majd, amikor nyomozócsoportja tettre kész, akkor kiemeli őket ebből a hitelesen ábrázolt világból. A krimiírás egyik jól ismert trükkjével él: a bűncselekmény súlyosságára való tekintettel különleges nyomozócsoportot hoz létre, melyre nem vonatkoznak a szervezet szabályai. Majd ügyesen beemel egy amatőrt is, hogy az olvasót még közelebb hozza a nyomozás izgalmához.

A krimi nyelvi megformáltsága, a sok rövidítés és a szakzsargon használata úgy erősíti a hitelesség látszatát, hogy közben az olvasó nem azt érzi, hogy a magyar rendőrség működésének nagy enciklopédiáját olvassa, hanem azt, hogy ismerős térben mozog és ő maga is részese a nyomozásnak.

N. Nagy legnagyobb bravúrja, hogy az elbeszélő tökéletesen egyensúlyoz a hősalkotás és a kritikus hozzáállás között. Nyomozói klasszikus értelemben vett hősök, akik elhivatottak és hűségesek a szervezethez, de szenvednek annak hibás működésétől és korlátaitól.

A történet hitelességét növeli az is, hogy a magyar környezet ábrázolásánál a szerző hasonló eszközzel él. A komoly tudással és rendkívül jó tollal megírt leíró részekbe mértékkel csepegteti az úthálózattal, a közkórházakkal, a bürokráciával vagy akár a focival kapcsolatos kritikát. A könyv néhány pontján viszont ez a távolságtartás zavaróvá válik. A „Magyarországon" helyhatározó és a „magyar" jelző gyakori használata néhol azt az érzetet keltette bennem, mintha az elbeszélő feltételezett olvasója külföldi lenne. Azt gondolom, hogy ez a ritkán előforduló egyenetlenség épp abból a vágyból fakad, hogy a történet hitelessége megfeleljen a magyar krimivel szemben támasztott magas elvárásoknak.

A könyv alcíme – A Babits-gyilkosságok – igazi csemegét ígér az irodalmat kedvelő olvasónak. És ezt az ígéretét száz százalékig beváltja, de úgy, hogy közben nem hagyja cserben azokat az olvasókat sem, akik a krimit a fordulatos cselekmény és a borzongás kedvéért veszik a kezükbe. A rendkívül izgalmas Babits-szál megalkotása mögött ugyanazt a komoly kutatómunkát látom, amelyen a rendőrség megformálása is alapszik. Ez teszi hitelessé N. Nagy könyvét, amelyben nincsenek félmegoldások.

A párbeszédek és a leíró részek arányosan váltakoznak, a szöveg szépen gondozott. A függővégek – cliffhanger! –  jól vannak elhelyezve, megfelelően adagolják a feszültséget. A belső monológokból kilógó, dőlttel szedett mondatok elhelyezése nem szerencsés azonban, azt ügyesebben lehetett volna belevarrni a szövegbe.

A szereplők ábrázolása hiteles – ugyan a főhős motivációja néha nem teljesen meggyőző –, de a nőalakok kevésbé összetettek. Talán ennek köszönhető, hogy a Babits-szál egy-egy mozzanatánál is hiányoltam az árnyaltabb megközelítést.

Nem szeretek krimit újraolvasni, és ez alól csak Stieg Larsson trilógiája a kivétel. N. Nagy könyve azonban másodszorra is nagyszerű olvasmányélményt nyújtott, mert a szerző nagyon komolyan veszi a műfajt, amelyben alkot. A Keselyű N. Nagy első megjelent kötete, de nem a semmiből jön. Egyperces krimik címen futó blogja feldolgozta az elmúlt évtizedek minden nagyobb bűnügyét.

Egy forró nyári délutánon valóban találkoztunk heten, magyar krimiírók a Trombitás-kertben. Pizzánkra várva azonban nem azt fontolgattuk, hogyan végezzünk a következő kritikussal, aki megkérdőjelezi a magyar krimi létezését. Arról beszélgettünk, hogyan lehetne a magyar krimivel szemben minimum gyanakvó, ha ugyan nem ellenséges könyvpiaci környezetben szakmai kört kialakítani.

N. Nagy Zoltán már megalapozta a szakmai párbeszédet azzal, hogy – mint a limonádé felett kiderült – mindannyiunk művét olvasta. Én ezzel az írással rovom le tartozásomat, és nemcsak várom a folytatást, amely már készül, de egészen biztos vagyok abban, hogy a magyar krimiírás egyik nagy életműve indult el a Keselyű megjelenésével.
      

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek