Elnézem Olga Kurylenko nádszálvékony alakját, és azon töprengek, hogy vajon ki látta meg benne a kiválóan képzett francia katonát, aki egy nap annyira felszívja magát, hogy egy szál magában nekimegy egy orosz informatikusnak és testőreinek.
Azt most hagyjuk, hogy egy kőgazdag informatikusnak miért kell úgy viselkednie, mintha a maffia tagja lenne, vélhetően a forgatókönyv írói megelégedtek azzal, amit a gazdag, tehát hatalommal bíró orosz oligarcha előhív a nézőkből. Ez pedig amúgy is a maffiával lesz egyenértékű, tehát akkor ezzel meg is lennénk.
Persze láttuk mi már Kurylenkót Bond-lányként is (A Quantum csendje), meg kemény filmek kemény szerepeiben, kezdve a Max Payne – Egyszemélyes háborútól a Momentumig, amelyben kíméletlen bérgyilkosokkal találja szemben magát egy rablóbanda vezéreként. Érdekes módon a nem túl sok gondolkodást igénylő, minden szempontból B-filmként viselkedő alkotásban sokkal hihetőbbnek tűnt, hogy ügyességgel, fifikával és a kellő elszántsággal bárkit ki tud nyuvasztani. A francia őrszem viszont nem tudja magáról, hogy B-filmnek szánták, sokkal inkább úgy viselkedik, mintha a bosszútörténet mellett egyben egy mély drámát is elmesélne.
A poszttraumatikus stressz minden bajával küzdő, öt nyelven beszélő katonát utoléri a terrorizmussal kevert háború, amely azzal jár, hogy kisfiúk is élő bombává válhatnak. Hazaküldik, és „őrszemként” (innen a film címe – Sentinelle) teljesít szolgálatot francia földön, egy 2015 januárjában bevezetett katonai hadművelet részeként. Az őrszem szintén a terrorizmus ellen harcol, észleli és megelőzi a támadást, mondja a precíz definíció a film elején, és magas kockázatú helyeken járőrözik. Ekkor úgy gondolja a naiv néző, hogy az őrszemekről és erről a világról tudunk majd meg valamit. De nem leszünk okosabbak annál, hogy néha eltévedt turistákat igazítanak el, segítenek a rendőröknek, bár elvileg nem avatkozhatnak közbe, amikor valaki veri a barátnőjét. És igen morcos, az arcizmokat megdolgozó módon, szigorú tekintettel néznek maguk elé.
 Jelenetek a filmből |
Majd a film elkanyarodik egy egyszerű bosszútörténet felé. Hősünk húgát megerőszakolják, és ő úgy dönt, nem hagyja a dagadt ruhát a rendőrségre, hanem ő maga vesz elégtételt. Ennyi és nem több.
Csakhogy a faék egyszerűségű történethez a rendező-forgatókönyvíró Julien Leclercq túl lassú tempót, túl körülményes felvezetőt, és túl sok érzelemnek tűnő arcizomfeszítést és feszült tablettarágást társít, így próbálva meg érzékeltetni a főhősben dúló érzelmi háborút. Az akció viszont, ami mindezért kárpótolhatna, olyan lagymatag, olyan iskolás, mintha egy nagyobb költségvetésű mozi felkészülését néznénk. Az edzést a valódi jelenetek előtt.
Úgy tűnik, Kurylenkóra is az vár, mint Milla Jovovichra, akit lassan elnyelt A kaptár sorozat eszetlen öldöklése és videojáték-logikája. Annyi különbséggel, hogy az utóbbiban mindig megvolt az a keménység, ami itt fájóan hiányzik. Viszont nincs meg benne az a plusz, ami a Jodie Fosterrel felszerelt A másik énben vagy a Diane Krugerrel felálló Sötétben című mozikban megvolt: vagyis a valódi dráma, amely képes volt kitágítani, rétegezni a bosszú amúgy egysíkú történetét. Itt valóban ürügy volt a bosszú egy egészen más történet elbeszéléséhez. Persze a két utóbbi filmben „civilek” veszik kézbe az ügyet, akiknek menet közben kell megtanulniuk ölni, és ennek mind külső, mind belső akadályai vannak. Itt erről nincs szó, ám Kurylenko profi katonája néha ügyetlenebbnek és ostobábbnak tűnik, mint az említett film bosszúállói a maguk gyarlóságával.
 A képek forrása: MAFAB |
A francia őrszem legnagyobb baja, hogy a nyolcvan perces játékidő ellenére is vontatottnak tűnik, és inkább művészkedne, jelentést csempészne oda, ahol arra nincs túl nagy szükség. Érthető az erőfeszítés, hiszen a történet sablonjain igen nagy lyukak tátonganak, minden csak felvázolt, és nem kibontott: sem a Franciaországban élő oroszokról, sem az őrszemek zárt világáról, sem a bosszú lélektani folyamatáról nem tudunk meg többet annál, mint amennyit ötpercnyi guglizás kidobna.
Ráadásul a végső jelenet kapcsán is erős a gyanú, hogy azért az elnyújtott és teljesen felesleges befejezés, hogy legalább a nyolcvan perc meglegyen. Vagy Dubaj dobott be némi pénzt, hogy mégiscsak a tengerpart vonzó látványával búcsúzzunk egy lapos történet unalmas végkifejlete helyett.
És igazuk is van: még egy karanténos zuhanyzás is jobb, mint komolyan venni A francia őrszem sekély, de annál nagyobb ambícióval előadott sztoriját.