A háború szörnyűségeinek megragadása legalább Homérosz óta tárgya a művészeteknek, így nehéz újat mondani az emberek közti fegyveres konfliktusok embertelen mivoltáról, akár mikro-, akár makroperspektívából tekintünk rá. Nagy Dénes az előbbit választotta, és a magyar történelem egy olyan pillanatába nyújt betekintést, ahol a hazai történetírás toposzától eltérően nem egy nagyhatalmak által sanyargatott ország kétségbeesett védői, hanem megszállók voltunk. 

 

A második világháború keleti frontjára, valahova a Szovjetunió mélyére vezet bennünket a nyitó jelenetben egy folyón sikló tutajon ringó kamera, oda, ahol akkor éppen a német csapatok mellett/mögött rendfenntartó szerepet visz a magyar honvédség. Egy kisebb csapat magyar katona az ellenálló partizánok felkutatásával foglalkozik, tanyának is alig beillő koldusszegény falvak lakóit zaklatják élelem, információ és közösülés reményében. Nagy Dénes visszafogottságában rendkívül érzékeny megközelítése leginkább azt a vetületét ragadja meg ennek a történetnek, hogy itt igazából kiszolgáltatottak fosztogatnak nincsteleneket, lerongyolódottak és kifáradtak uralkodnak a toprongyos elcsigázottakon.

 

A végkifejlet tematikus hasonlósága miatt sokaknak ugorhat majd be Elem Klimov 1985-ös klasszikusa, a Jöjj és láss (a megjelent kritikákban is felbukkan), amely éppen a másik, a náci megszállást elszenvedő szovjet falvak és partizánok oldaláról mutatja be nagyjából ugyanezeket az eseményeket. Azonban nemcsak a szemszög, hanem az egész megközelítés is radikálisan különbözik, elsősorban a cselekvések motivációjának felfogása miatt: a szovjet film mindkét oldalon megfigyelhető öntudatosságával, szinte esztelen indulatával, helyenként gonoszságával Nagy Dénes filmje céltalanságot és szenvtelenséget helyez szembe. 

 

A magyar katonák a helyiektől érdeklődnek az útirány felől, elveszetten kóborolnak úttalan utakon és mocsarak közt, minden valódi gyűlölet és céltudatosság nélkül viszik végbe a harci cselekedeteket. Épp e szenvtelenség miatt lehetséges a gépezet kevésbé tökéletes működése, a kisebb-nagyobb hibák elnézése. Az elköteleződés hiánya és az egyedi tettek nagy összképben játszott szerepének totális át nem látása éppen ezért a Természetes fényt sokkal inkább közelíti az olyan klasszikusokhoz, mint, mondjuk, Az őrület határán című 1998-es Malick-film, ahol nem a háború véres kegyetlensége, hanem az áldozathozatal brutális értelmetlensége sokkol.

 

A film különlegessége – és ebben áll legközelebb Závada Pál kiindulópontul szolgáló regényéhez –, hogy a már fent emlegetett Klimov-film nyílt borzalom-képeivel ellentétben arról szól, ami nem látható, ami éppen a képen kívül rekedt. A – háborús mércével mérve – jólelkű és tisztességes Semetka ugyanis nem vesz tudomást a körülötte zajló szörnyűségeknek arról a szintjéről, ami ugyan a szeme előtt zajlik, de az emberség fogalmát kiüresíti, szinte értelmetlenné teszi. Egy védtelen falu sokszor meghurcolt lakosainak kifosztása egy a maga részéről ugyancsak kiszolgáltatott, elcsigázott és demoralizált hadsereg által még belefér a harci logikába, a túlélés parancsába. Azonban a legtöbbször szűk plánok és az alacsony mélységélesség miatt a részletekből a főhőssel együtt mi is csak annyit pillantunk meg a figyelem perifériáján, hogy egy nő épp felöltözik egy valószínűleg nem teljesen beleegyezésen alapuló aktusból, vagy csak halljuk, de nem látjuk a jajgatókat, máskor kívül maradunk a tűzpárbajon.

 

Nem véletlen, hogy ez alapján a Saul fia (Nemes László, 2015) a másik, időben és térben közelebbi párhuzam, ami eszünkbe jut, azonban érzésem szerint sem az immerzió intenzitása, a tapasztalat zsigeri mivoltának megjelenítése, sem az individuális perspektíva nem rokonítható. Saul minden borzalom közepette kitartó monomániás határozottságával szemben Semetka Istvánnak nincs igazán célja, jól-rosszul ellátja a feladatokat, végrehajtja a parancsokat, és eközben megpróbálja minél kevesebb testi és lelki sérüléssel megúszni a háborút. A szűk perspektíva, az embertelenségekre való oda nem figyelés pont ez utóbbi, a lelki egyensúly megóvása érdekében szükséges stratégia itt, és éppen ezért a filmben nem a benyomások erőteljességén, hanem a tompításukon van a hangsúly.

 

És itt érünk el a film és a forrásul szolgáló Závada Pál remekmű kapcsolatának kérdéséhez. A Természetes fény című regény ugyanis, bár hasonlóan egyedi és egyéni perspektívák felől ragadja meg cselekményét, azonban a lényege éppen a többesszám. A szöveg attól lenyűgöző, hogy különböző narratív és nyelvi eszközökkel képes történetszálanként különböző látómezőket megjeleníteni – ennek egyik módja a filmben is megjelenő tájszólás, vagyis a nyelvi perspektíva. Azonban Závadánál a nyelvi megszólalás nem csupán lecserélhető kommunikációs eszköz, hanem egy világkép, kultúra és értékrend, valamint egy személyes attitűd verbális lenyomata. A Természetes fény zsenialitása pedig e sorok írója szerint épp abban áll, hogy több ilyen perspektíva kereszteződése, a történtek több szempontú láttatása által rajzol meg egy az apró részleteken túlmutató és az egyéni szemszögek egyikében sem önállóan felfedezhető, kimondatlan és kimondhatatlan „igazságot”.

 

Azáltal, hogy a film – mégoly érzékenyen – csupán egyetlen epizódot ragad ki a több helyszínen, különböző szereplőkkel és a szinte egy egész évtizeden keresztül játszódó nagyregény cselekményéből, pontosan annak esszenciáját teszi megközelíthetetlenné. Csak egy apró példa ennek illusztrálására: a Semetka által kétszer is használt fényképezőgép az eredeti történet szerint talán a tótkomlósi Weisz Jakab fotósé volt a háború előtt – csupán ez a pici részletinformáció óriási különbséget jelenthet a szakaszvezető jellemének értékelésében, mely többlet azonban a film nézőinek nem adatik meg. Természetesen teljesen érthető a rövidítés egy ilyen komplex mű adaptálása esetén, és nem tudom, kezdettől fogva ez volt-e a szándék, vagy csak a forgatókönyvírás és -fejlesztés valamely fázisában kopott-e ki a többi elem, azonban így a film nem arról szól, amiről a regény.

 

Önmagában persze ez nem lenne baj, hiszen Nagy Dénesről már legalább 2013-as rövidfilmje, a Lágy eső óta tudjuk, hogy rendkívül érzékenyen és sallangmentesen képes az irodalmi szöveg rétegzettségét képpé tenni, azonban a Természetes fény cselekményével kapcsolatos strukturális döntés miatt a film egyszerűen kevés. A finom vizuális megoldások (bár Dobos Tamás remek munkáját az online streamelés talán a Berlinálé minden más filmjénél jobban megviselte) és a kimagasló színészválasztás (Szabó Ferencnél jobb Semetkát elképzelni sem tudok) miatt, valamint a néhány hamis hang ellenére (Koleszár medve-anekdotájának elmesélése leesik a vászonról) Nagy Dénes első játékfilmje emlékezetes darab, de még nem az a nagy mű, amit tőle személyesen oly nagyon várok.