Február végétől a Japán Alapítvány Budapest másfél héten keresztül napi három alkotással örvendeztette meg a távol-keleti kultúrák iránt érdeklődő nézőket – ráadásul ingyen. A harminc különböző alkotást felvonultató szekció nem csak formátum és műfaj szempontjából volt sokszínű, de a mennyiséget tekintve visszamenőleg is kárpótolt a fesztivál tavalyi – érthető okokból történt – elmaradásáért, illetve messze túlteljesítette a 2019-es, csupán négy filmből álló felhozatalt. Nem állítom, hogy e tény nem nehezítette meg a kiber-eseményről tudósító újságírók feladatát, mégis igyekszem azt összefoglalni és pár lehetséges tendenciát megnevezni.
Stolen Identity |
Az ázsiai film fősodrának ironikus és reflektált műfajhalmozó attitűdje (már) nem ismeretlen, vagy újszerű a nyugati közönség szemében sem; a dél-koreai Élősködők (2019) és annak hatalmas nemzetközi sikere folytán e jellemző vonás megállapítása már-már közhelyszerűvé vált a filmes diskurzusban. Ez természetesen nem jelenti annak igaztalanságát; a JFF online fesztivál legaktuálisabb darabjainak nagy része is hasonló szellemiségben készült.
A Stolen Identity (Sumaho o otoshita dake na no ni, 2018) például előzetesében vérfagyasztó thrillert ígér, azonban a bűnügyi műfaj sajátos képi és tárgyi világa, csavaros történetvezetése és komor hangvétele csak a film huszadik percének környékén kezdi uralni a filmet, és ekkor sem teljes mértékben. Mindeddig egy romantikus komédia megmosolyogtatóan szirupos képsorait követhetjük, a zsánerváltás pedig szinte átmenet nélküli; hirtelenségével csaknem kizökkenti nézőjét. A szintén ebben az évben készült Café Funiculi Funicula-ban (Kohi ga Samenai Uchi Ni, 2018) a rendező, Ayuko Tsukahara a fantasy műfaj „gyógyító fantasztikumát” keveri megindító melodrámai szekvenciákkal, mindezt pedig egy időutazó narratíva keretében teszi.
A 2019-es tengerentúli Japan Cuts fesztivál egyik ikonikus darabja, a Dance with Me (Dansu wizu mî, 2019) egyenesen egy műfaji reflexió köré szövi cselekményét. Shizuka (Miyoshi Ayaka), az irodista főhősnő élete a feje tetejére áll, mikor egy hipnózis folytán rabul esik új „musical-génjének”, és teste feletti uralmát elveszítve képtelen ellenállni bármilyen, a környezetében felcsendülő dallamnak: lábai önkéntelenül táncra perdülnek. A musical műfaj „átkától” szenved Shizuka, aki sorra bukja el élete nagy lehetőségeit, miközben pazar koreográfiákat rögtönöz ösztönszerűen a legváratlanabb pillanatokban. Ilyenkor élesen elkülönül a film diegetikus és non-diegetikus világa: míg a nő performansza a kamerának szólva annak aspektusából (a műfaj ismeretében) kifogástalan táncos előadást nyújt, addig a film „belső” világában ugyanezek a jelenetek végtelenül kínosnak, sőt esetenként veszélyesnek mutatkoznak a szereplők szemében. Így a musical műfaja, avagy annak lényegi eleme (tehát a realizmusból való könnyed átlépés a giccs territóriumába) válik a film legfőbb konfliktusának és egyúttal a bonyodalomnak forrásává. A rendező, Shinobu Yaguchi talán épp a műfajhalmozó attitűddel árt legtöbbet filmjének; az imént felvázolt reflexió nincs továbbgondolva, helyette egyéb filmes és zenés zsánerek beemelésének lehetünk tanúi: megidéződik egy buddy- és road movie-s, valamint egy gengszterfilmes cselekményszál is, és ennek megfelelően váltakozva csendülnek fel az acoustic pop és hip-hop dallamai.
Dance with Me |
A gyakran használt „műfajkeveredés” terminus e filmek esetében a felvonultatott műfajok közti éles határvonal miatt (a Stolen Identityben pl. a romantikus és bűnügyi szekvenciákat a főcím inzertje tagolja) nem feltétlenül találó. A zsánerek tudatosan és jól láthatóan elkülönülnek, a cselekmény epizodikussá válik, e törésvonal mentén pedig a karakterek identitása is szegmentálódik. Mintha a szereplők viselkedését nem a történet íve szervezné egy organikusan változó folyamattá, hanem az egyes zsánerek szabályrendszerei – mindezt pedig a japán színjátszás jól ismert túlzó gesztusvilága támogatja meg.
Csak néhány példa: Asami (Kitagawa Keiko) a Stolen Identity első húsz percében a vígjátékok habkönnyű dimenziójának megfelelő, már-már túlzottan széles mosolyát az utolsó húsz percben a slasher horrorok „final girl”-jének elborzasztó sikoltozása váltja fel. A Café Funiculi Funicula felszolgálója a fantasy filmek megkerülhetetlen, a történet sajátos világának logikáját exponáló (gyakran a beavatott bölcs archetípusában tetszelgő) narrátorából átlép egy szomorú sorsú melodrámai hős szerepébe. A Dance with Me pedig talán a japán filmek ezen vonására is igyekszik reflektálni a musical műfaji sajátosságai mellett. A 2020-as Project Dreams – How to Build Mazinger Z’s Hangar még egy lépést tesz az élesen elkülönülő szekvenciák összevonásának gyakorlatában, amikor eltérő mozgóképkészítő technikák gyűjteményét nyújtja: rajzolt animációs betétekkel tűzdeli az indexikus játékfilmes látványvilágot – jóllehet, az alkotás gyermekded humorához meglehetősen passzol a karikatúraszerű grafikus kifejezésmód.
0,5 mm. A képek forrása: Japán Alapítvány |
A kortárs japán műfaji filmek egy része tehát hasonló adatbázis-logika mentén készül, mint amilyen például maga a JFF Plus online felülete, mely az eltérő technikával forgatott (élőszereplős film, rajzfilm, stop motion animáció), eltérő formátumú (rövid-, vagy nagyjátékfilm), eltérő műnembe sorolható (dokumentum-, kísérleti-, vagy játékfilm) és különféle műfajban, vagy műfajokban megálmodott alkotások strukturált gyűjteményét kínálja. A teljesség igényére törekedve megemlítek egy ettől eltérő alkotást is, mely bár él az epizodikusság stratégiájával, drámai cselekménye egységes, főhősnője, az Arany Pálma-díjas Bolti tolvajokból ismert Sakura Ando által játszott Sawa karakterfejlődése a maga következetességében és „folyékonyságában” kísérhető végig. A több mint három órás 0.5 mm (2014) című film, hasonlóan az említett nagysikerű mozihoz, a japán kultúra családcentrikus és az ősök tiszteletéről ismert tradícióinak újraértelmezését célozza meg. Ando ismét egy morális dilemmát kínáló karakter szerepében nyújt remek alakítást: miközben parazitaként kizsákmányolja idős „áldozatait”, jobbá és élhetőbbé is teszi utolsó éveiket.
A szerzői filmekre nyitottabb közönség megtalálhatta esztétikai elvárásait a 0.5 mm-ben, a japán filmkultúra keményvonalas rajongóinak igényét pedig Ozu Yasujiro The Flavor of Green Tea over Rice (Ochazuke no aji) című 1952-es klasszikusának magas felbontású restaurált verziójával elégítette ki a fesztivál programja. A szervezők – amint már utaltam rá – nem feledkeztek meg az animációs filmek szerelmeseiről sem. A fiatalabb korosztály Yashiro Takeshi lírai felnövés-történeteinek gyönyörű bábfilmes képi világában gyönyörködhetett, míg a felnőttek számára a Kick-Heart (2013) obszcén humora, vagy a sötét, horrorisztikus atmoszférájú anime-etűd, a The Girl from the Other Side (Totsukuni no Shoujo, 2019) nyújtott felhőtlen szórakozást.