Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FELTÖREDEZŐ MŰFAJ-IDENTITÁSOK

JFF Plus Online Japán Filmfesztivál
2021. márc. 7.
A tavaly indult JFF Plus filmfesztivállal együtműködő Japán Alapítvány idén online formában juttatta el a szigetország legkülönbözőbb alkotásait a hazai közönséghez. SÜLL KRISTÓF ÍRÁSA.
Február végétől a Japán Alapítvány Budapest másfél héten keresztül napi három alkotással örvendeztette meg a távol-keleti kultúrák iránt érdeklődő nézőket – ráadásul ingyen. A harminc különböző alkotást felvonultató szekció nem csak formátum és műfaj szempontjából volt sokszínű, de a mennyiséget tekintve visszamenőleg is kárpótolt a fesztivál tavalyi – érthető okokból történt –  elmaradásáért, illetve messze túlteljesítette a 2019-es, csupán négy filmből álló felhozatalt. Nem állítom, hogy e tény nem nehezítette meg a kiber-eseményről tudósító újságírók feladatát, mégis igyekszem azt összefoglalni és pár lehetséges tendenciát megnevezni.
 
Stolen Identity
Stolen Identity
Az ázsiai film fősodrának ironikus és reflektált műfajhalmozó attitűdje (már) nem ismeretlen, vagy újszerű a nyugati közönség szemében sem; a dél-koreai Élősködők (2019) és annak hatalmas nemzetközi sikere folytán e jellemző vonás megállapítása már-már közhelyszerűvé vált a filmes diskurzusban. Ez természetesen nem jelenti annak igaztalanságát; a JFF online fesztivál legaktuálisabb darabjainak nagy része is hasonló szellemiségben készült. 
 
A Stolen Identity (Sumaho o otoshita dake na no ni, 2018) például előzetesében vérfagyasztó thrillert ígér, azonban a bűnügyi műfaj sajátos képi és tárgyi világa, csavaros történetvezetése és komor hangvétele csak a film huszadik percének környékén kezdi uralni a filmet, és ekkor sem teljes mértékben. Mindeddig egy romantikus komédia megmosolyogtatóan szirupos képsorait követhetjük, a zsánerváltás pedig szinte átmenet nélküli; hirtelenségével csaknem kizökkenti nézőjét. A szintén ebben az évben készült Café Funiculi Funicula-ban (Kohi ga Samenai Uchi Ni, 2018) a rendező, Ayuko Tsukahara a fantasy műfaj „gyógyító fantasztikumát” keveri megindító melodrámai szekvenciákkal, mindezt pedig egy időutazó narratíva keretében teszi. 
 
A 2019-es tengerentúli Japan Cuts fesztivál egyik ikonikus darabja, a Dance with Me (Dansu wizu mî, 2019) egyenesen egy műfaji reflexió köré szövi cselekményét. Shizuka (Miyoshi Ayaka), az irodista főhősnő élete a feje tetejére áll, mikor egy hipnózis folytán rabul esik új „musical-génjének”, és teste feletti uralmát elveszítve képtelen ellenállni bármilyen, a környezetében felcsendülő dallamnak: lábai önkéntelenül táncra perdülnek. A musical műfaj „átkától” szenved Shizuka, aki sorra bukja el élete nagy lehetőségeit, miközben pazar koreográfiákat rögtönöz ösztönszerűen a legváratlanabb pillanatokban. Ilyenkor élesen elkülönül a film diegetikus és non-diegetikus világa: míg a nő performansza a kamerának szólva annak aspektusából (a műfaj ismeretében) kifogástalan táncos előadást nyújt, addig a film „belső” világában ugyanezek a jelenetek végtelenül kínosnak, sőt esetenként veszélyesnek mutatkoznak a szereplők szemében. Így a musical műfaja, avagy annak lényegi eleme (tehát a realizmusból való könnyed átlépés a giccs territóriumába) válik a film legfőbb konfliktusának és egyúttal a bonyodalomnak forrásává. A rendező, Shinobu Yaguchi talán épp a műfajhalmozó attitűddel árt legtöbbet filmjének; az imént felvázolt reflexió nincs továbbgondolva, helyette egyéb filmes és zenés zsánerek beemelésének lehetünk tanúi: megidéződik egy buddy- és road movie-s, valamint egy gengszterfilmes cselekményszál is, és ennek megfelelően váltakozva csendülnek fel az acoustic pop és hip-hop dallamai. 
 
Dance with Me
Dance with Me
A gyakran használt „műfajkeveredés” terminus e filmek esetében a felvonultatott műfajok közti éles határvonal miatt (a Stolen Identityben pl. a romantikus és bűnügyi szekvenciákat a főcím inzertje tagolja) nem feltétlenül találó. A zsánerek tudatosan és jól láthatóan elkülönülnek, a cselekmény epizodikussá válik, e törésvonal mentén pedig a karakterek identitása is szegmentálódik. Mintha a szereplők viselkedését nem a történet íve szervezné egy organikusan változó folyamattá, hanem az egyes zsánerek szabályrendszerei – mindezt pedig a japán színjátszás jól ismert túlzó gesztusvilága támogatja meg. 
 
Csak néhány példa: Asami (Kitagawa Keiko) a Stolen Identity első húsz percében a vígjátékok habkönnyű dimenziójának megfelelő, már-már túlzottan széles mosolyát az utolsó húsz percben a slasher horrorok „final girl”-jének elborzasztó sikoltozása váltja fel. A Café Funiculi Funicula felszolgálója a fantasy filmek megkerülhetetlen, a történet sajátos világának logikáját exponáló (gyakran a beavatott bölcs archetípusában tetszelgő) narrátorából átlép egy szomorú sorsú melodrámai hős szerepébe. A Dance with Me pedig talán a japán filmek ezen vonására is igyekszik reflektálni a musical műfaji sajátosságai mellett. A 2020-as Project Dreams – How to Build Mazinger Z’s Hangar még egy lépést tesz az élesen elkülönülő szekvenciák összevonásának gyakorlatában, amikor eltérő mozgóképkészítő technikák gyűjteményét nyújtja: rajzolt animációs betétekkel tűzdeli az indexikus játékfilmes látványvilágot – jóllehet, az alkotás gyermekded humorához meglehetősen passzol a karikatúraszerű grafikus kifejezésmód.
 
0,5 mm. A képek forrása: Japán Alapítvány
0,5 mm. A képek forrása: Japán Alapítvány
A kortárs japán műfaji filmek egy része tehát hasonló adatbázis-logika mentén készül, mint amilyen például maga a JFF Plus online felülete, mely az eltérő technikával forgatott (élőszereplős film, rajzfilm, stop motion animáció), eltérő formátumú (rövid-, vagy nagyjátékfilm), eltérő műnembe sorolható (dokumentum-, kísérleti-, vagy játékfilm) és különféle műfajban, vagy műfajokban megálmodott alkotások strukturált gyűjteményét kínálja. A teljesség igényére törekedve megemlítek egy ettől eltérő alkotást is, mely bár él az epizodikusság stratégiájával, drámai cselekménye egységes, főhősnője, az Arany Pálma-díjas Bolti tolvajokból ismert Sakura Ando által játszott Sawa karakterfejlődése a maga következetességében és „folyékonyságában” kísérhető végig. A több mint három órás 0.5 mm (2014) című film, hasonlóan az említett nagysikerű mozihoz, a japán kultúra családcentrikus és az ősök tiszteletéről ismert tradícióinak újraértelmezését célozza meg. Ando ismét egy morális dilemmát kínáló karakter szerepében nyújt remek alakítást: miközben parazitaként kizsákmányolja idős „áldozatait”, jobbá és élhetőbbé is teszi utolsó éveiket. 
 
A szerzői filmekre nyitottabb közönség megtalálhatta esztétikai elvárásait a 0.5 mm-ben, a japán filmkultúra keményvonalas rajongóinak igényét pedig Ozu Yasujiro The Flavor of Green Tea over Rice (Ochazuke no aji) című 1952-es klasszikusának magas felbontású restaurált verziójával elégítette ki a fesztivál programja. A szervezők – amint már utaltam rá – nem feledkeztek meg az animációs filmek szerelmeseiről sem. A fiatalabb korosztály Yashiro Takeshi lírai felnövés-történeteinek gyönyörű bábfilmes képi világában gyönyörködhetett, míg a felnőttek számára a Kick-Heart (2013) obszcén humora, vagy a sötét, horrorisztikus atmoszférájú anime-etűd, a The Girl from the Other Side (Totsukuni no Shoujo, 2019) nyújtott felhőtlen szórakozást.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek