Középkorú pasi és a szeretője, vagyis Boris és Andrea finom vacsorával vezetnék be a forró éjszakát, de már az étterem előtti parkolóban összevesznek. Nem nagyon, csak a szokásos: „a feleséged”, a „nehezen szabadultam el”, a „na, jól van” meg a „semmi sincs jól”. Variációk a témára.

 

És betoppan egy másik pár, Francoise és Eric, meg a férfi anyja, Yvonne – az ő születésnapját készülnek ünnepelni. Nem lepődünk meg, dehogy: Francoise Boris feleségének a legjobb barátnője. A dramaturgiatankönyvek harmadik fejezetének második pontja lehet ez.

 

A Bella Figura ettől kezdve az öt szereplő közt lehetséges kapcsolódások érzelmi-indulati amplitúdójának mozgatásáról szól. Becsületesen ki van mérve a ritmus és az összetétel; minden variációra sor kerül. Francoise és Eric súrlódásai a sistergős fajtából valók; azok a bizonyos, összeszorított foggal elsziszegett szúrások-vágások, míg Boris és Andrea kitett veszekedései és összeborulásai legalább némi szenvedélyről tanúskodnak. Francoise természetesen leplezetlen ellenszenvvel néz Andreára, és árulkodással fenyegetőzik; de egy másik jelenetben már egész jóban látszanak lenni: két asszony, ugye… A két férfi a nőknek való kiszolgáltatottságban rokon. Yvonne meg, az ünnepelt tűzön-vízen át jól akarja érezni magát, ezért aztán kicsit megjátssza a habókos, mit sem értő öregasszonyt, miközben éles (és nem, nem „tűpontos”!) véleménye van a helyzetről is, a szereplőkről is.

 

Csupa „láttunk már ilyet” téma és konfliktus: a többségükre rálelhetünk bármelyik fodrászatban egy hajfestésnyi idő alatt. Életközepi válság, szoktuk mondani ezekre, amikor már túl sok a probléma ahhoz, hogy egyenként próbáljuk megoldani, de még túl sok idő van hátra ahhoz, hogy ne csináljunk semmit. Bajban van a cég, fölvettük a hitelt, a szerető követelőzik, az élettárs elégedetlen, a feleség mindent meg fog tudni, stb.

 

Közben pedig kihűl a vacsora, viszont tempósan fogy az ital; a helyszín hol az étterem, hol a terasz, hol a parkoló, hol a vécé. Utóbbi a legpikánsabb: itt ugyanis nemcsak egy „majdnem-szeretkezés” történik (ebben végtére semmi pikáns nem lenne), hanem egy vécébe esett notesz kihorgászása is, hogy a nem is olyan decens idős hölgy tovább jegyzetelhesse életbölcsességeit.

 

Yasmina Reza darabjában a felszín fecseg, pedig adagol bele humort és iróniát is, és egyáltalán: olyan flottul bulvár az egész, hogy egészen a végéig várom, mi sül ki belőle, mert nem lehet, hogy csak ennyi. Hiszen tudom, hogy ezt a darabot, a Bella Figurát egyenesen a berlini Schaubühne igazgatója, Thomas Ostermeier mutatta be először 2015-ben, és tudom azt is, hogy Az öldöklés istene is „nagyot ment” filmen és színházban, meg azt is, hogy a Művészetet bizalommal vegyes gyanakvással fogadtuk a Katonában majdnem huszonöt évvel ezelőtt. Vagyis ezt a Yasmina Rezát körüllengi az ígéret levegője.

 

De ami engem illet, itt a vége: levettem a kezem Yasmina Rezáról. Mert elvben lehetséges, hogy a telefonkönyvben is otthonos színészek még ezt is elviszik a hátukon, de Török Ferenc vígszínházi rendezésében nem ezt látjuk.

 

Hanem például azt, hogy Stohl András Eric szerepében megszenved minden kimondott közhelyes fordulatot, üvölt róla a feszengés, sehogy sem találja önmagát Ericben, és ez elég érthető. Petrik Andrea a túlzásba menekül: olyan harsányra és közönségesre veszi Andrea figuráját, mint amilyen az a bizonyos miniszoknya, ami amúgy remekül áll neki, csak ő tart attól, hogy „kurvás”. Nem, a miniszoknya nem az.

 

Francoise úriasszonyos modorral leplezné boldogtalanságát – Kovács Patrícia jó is a jelzésekben, a héj megvan, de belül semmi. Wunderlich Józsefnek lehetetlen szekundálás jut; még a klasszikus őrlődés a felesége és az anyja között, még ez sincs feldíszítve.

 

Halász Judité a leghálásabb szerep; Yvonne-nak ugyanis nem kell sem generációs, sem társadalmi szerepet vinnie, ő csak játssza itt a szétszórt öreglányt, és legalább egy valamilyen élet van mögötte. Fecseg-csacsog, de látja, amit lát, és mi is látjuk, hogy nincs nagy véleménnyel róla.

 

Nem mondom, hogy nem értem, ki mit láthatott ebben a darabban, hogy bemutatásra érdemesnek minősítette. Mert megértem, hogy valaki látott benne valamit: a reményt, hogy hátha mégsem az, aminek látszik, hanem.

 

(Az előadás adatlapja a port.hu-n található.)